2016. december 6., kedd

Advent 2. hete

Iz 40,1-11

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.” Egy hang szól: ,,Kiálts!” És mondtam: ,,Mit kiáltsak?” Minden test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj. Valóban csak fű a nép. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre. Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.”

Mt 18,12-14

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.


A próféta tudja és meggyőződéssel hirdeti, hogy az Úr az Isten, és rajta kívül nincs más. Tudja, hogy Isten személy, hiszen kapcsolatban áll vele, felfogja és továbbadja üzeneteit. Tudja, hogy mindenható, ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami rajta van. És látja, hogy Isten hűséges, gondját viseli népének, melyet választott magának. Ennek alapján tud beszélni a jövőről, hiszen Isten múltbeli tettei és jelenben megmutatkozó gondviselése kirajzolják előtte az Isten által készített jövő körvonalait. Megsejti Karácsony titkát, de annak mélységes valóságát és következményeit emberileg nem foghatja fel és nem képzelheti el előre.

Nem látja, hogy Isten úgy jön el emberi alakban, hogy kiüresítve önmagát, végtelen gazdagságáról lemondva egészen egy lesz emberi természetünkkel. Hogy magatehetetlen csecsemőként egy istállóban jön a világra és évtizedeken át a mi hétköznapi életünket fogja élni. Nem látja, nem láthatja – bár a szenvedő szolgáról szóló énekekben a Lélek által erről is közöl valami lényegeset –, hogyan fog kinyilvánulni az Úr hatalma a maga vállalta gyöngeségben, dicsősége a gyalázatban. És végül nem látja azt sem, hogy Isten atyai szeretete az egyetlen elcsatangolt bárány után induló pásztoréhoz hasonlóan nemcsak a közösség, a szent nép egésze, de az egyes ember, méghozzá a bűnös, tévelygő ember iránt is megmutatkozik.

Urunk, köszönetet mondunk Neked azért az isteni matematikáért, mely szerint a Te szemedben nem csupán ezer év annyi, mint egy nap, hanem egy bárány is annyi, mint kilencvenkilenc, sőt néha több is. Karácsony felé haladva semmi mással nem akarunk törődni, csak azzal, hogy egyre beljebb lépjünk a Te szereteted felfoghatatlanul új, meglepő és gyönyörűséges világába, melyről a prófétáknak csak sejtéseik lehettek, de amelyet nekünk kinyilatkoztattál a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

2016. december 5., hétfő

Advent 2. hete

Iz 35,1-10

Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon! Virulva viruljon, mint a liliom, és örömében ujjongva daloljon! (...) Erősítsétek meg az elernyedt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (...) Éneket zengve érnek a Sionra, s örök boldogságot tükröz az arcuk. Öröm és ujjongás jár a nyomukban, mert fájdalom és siralom nem lesz többé.

Lk 5,17-26

Egy napon, amikor tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek ott, akik Galilea és Júdea különféle falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje gyógyításra ösztönözte. És íme, hordágyon férfiak hoztak egy béna embert. Megpróbálkoztak bejutni, hogy eléje tegyék, de akkora volt a tömeg, hogy nem találtak utat. Ezért a cseréptetőn át bocsátották le ágyastul középre, Jézus elé. Hitük láttán így szólt: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban és mondták: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az Isten?” Jézus belelátott gondolataikba, így szólt hát hozzájuk: „Miféle gondolatokat forgattok magatokban? Mi könnyebb? Ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek – vagy: Kelj fel és járj? De tudjátok meg, hogy az Emberfiának igenis van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani!” Ezzel a bénához fordult: „Mondom neked, kelj fel, fogd ágyadat és menj haza!” A szemük láttára rögtön fölkelt, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és az Istent dicsőítve hazament. Mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták az Istent, és félelemmel eltelve mondották: „Ma megfoghatatlan dolgoknak voltunk a tanúi.”


Ha az ember várakozása túl hosszúra nyúlik, ha semmi jelét nem látja a megígért beteljesedésnek, akkor szíve elcsügged, teste-lelke elernyed és roskadozni kezd. Amikor viszont a várva várt találkozás, a szabadulás elérhető közelségbe kerül, hatalmas külső-belső energiák szabadulnak fel benne, s egy rövid ideig olyan intenzitással él, mint ahogyan fut a célegyenesbe jutott távfutó. De ha csalódnia kell, ha mégsem jön, akit várt, ha mégsem érkezik el a szabadulás órája, maradék ereje is elhagyja, és feladja a további várakozást.

Óriási felelősség tartani a lelket valakiben, aki szenvedve várakozik, s egyre jobban belefárad a várakozásba. Hamis reményekkel kecsegtetni, hogy utána keserűen csalódnia kelljen, akár halálát is jelentheti. A biztatás, a szép szavak, de még a Szentírással való vigasztalás sem elegendő. Tenni is kell érte, Jézus elé vinni, ha másképp nem megy, hát a tetőn keresztül, ágyastul. Nem nyugodhatunk addig, míg meg nem látja Jézust, s benne új távlatot nem kap pislákoló reménykedése. A mi hitünk eszközli ki számára a gyógyulást, a bűneitől való szabadulást.

Hálát adunk Neked, Urunk, hogy eljöveteleddel a hajnal fényét hoztad el a világmindenségre boruló reménytelen éjszakába. A Te megbocsátó, feloldozó hatalmad új reményt adott szívünknek és megszilárdította lépteinket: már nem magunknak kell megerősítenünk elernyedt kezünket és roskadozó lábunkat, hanem Te magad adod vissza képességünket, hogy azon az úton járjunk, mely hazavezet az atyai házba, s a nekünk ajándékozott Szentlélekkel ujjongva dicsőítsük mennyei Atyádat. Adj nekünk készséges szívet, hogy fáradhatatlanul járjunk a Te utadon, és találékony szeretetet, hogy Eléd hozzuk s a Te gyógyító jelenlétedbe vonjuk azokat is, akik a maguk erejéből nem tudnak kapcsolatba lépni Veled.

2016. december 4., vasárnap

Advent 2. vasárnapja

Iz 11,1-10

Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. (...)

Róm 15,4-9

Márpedig mindazt, amit előre megírtak, okulásunkra írták meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás által. (...)

Mt 3,1-12

Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: ,,Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Ő az, akiről Izajás próféta beszél: ,,A pusztában kiáltónak szava: »Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.«” Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a szadduceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztségét, ezt mondta nekik: ,,Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. (...) Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.”


Miért annyi a hasznavehetetlen pelyva, és oly kevés a búza? Mert a keresztények nagy tömege nem veszi észre, hogy Jézus első eljövetele óta ítélet van a világ felett, és nem hiszi, hogy ennek az ítéletnek a tétje az örök élet vagy örök halál. Márpedig enélkül semmit sem ér a „lelki élet”, és a keresztény értékekre való hivatkozás a legnagyobb önbecsapás. Aki valóban hisz Jézus Krisztusban, és kész életét átadni neki, annak mindenestül ki kell szolgáltatnia életét a Lélek ítéletének, s mintegy belévetnie magát a Szentlélek minden szennyet kiégető tüzébe. Engedjük hát, hogy a Lélek megtisztítsa szemünket, fülünket és minden érzékünket. Mindent megláthatunk, meghallhatunk, de nem mindegy, hogy mi az, amit szemlélünk, mi az, amit hallgatunk… Vessük különösen is ítélet alá emlékezetünket és fantáziánkat, de adjuk át gondolatainkat, akaratunkat, vágyainkat és ragaszkodásainkat is annak, aki nem aszerint ítél, amit a szem lát, amit a fül hall, hanem a végső és örök igazság, az Atya törvényei szerint.

Izrael utolsó lelkiatyja, „gyóntatója” Keresztelő Szent János volt. Kell, hogy nekünk is legyen gyóntatónk, aki előtt szépítgetés nélkül feltárjuk sebeinket, gyöngeségünket, vétkeinket. A gyarló ember előtti bűnvallás megment attól a csapdától, hogy Isten színe helyett saját magunk ítélőszéke elé álljunk, s így bűneink foglya maradjunk. A szentgyónásban elsősorban nem lelki megnyugvást kell keresnünk, hanem szabadulást, még ha égő fájdalmakkal jár is. Ha azonban nap mint nap alávetjük magad a Lélek ítéletének, s ha a szentgyónásban hónapról hónapra megvalljuk bűneinket, eljutunk az igazi békességre, és joggal remélhetjük, hogy az utolsó ítélet a felmagasztaltatás és az öröm napja lesz számunkra.

Ne engedd, Urunk, hogy hallatlanra vegyük a prófétai szót, s visszaélve türelmeddel haszontalan pelyva maradjunk! Adj szívünkbe őszinte bűnbánatot, hogy – legszebb karácsonyi ajándékként – a megtérés méltó gyümölcsét teremjük.

2016. december 3., szombat

Advent 1. hete

Iz 30,19-21.23-26

Az Úr azonban arra vár, hogy kegyelmezzen nektek, és ezért fölkel, hogy irgalmazzon nektek. Mert az ítéletnek Istene az Úr; boldogok mind, akik benne reménykednek! Bizony, Sion népe, aki Jeruzsálemben laksz, többé nem fogsz sírni; biztosan megkegyelmez neked kiáltásod hangjára, amint meghallja, válaszol neked. Bár az ínség kenyerét adja nektek az Úr, és a nyomorúság vizét, de nem rejtőzik el többé tanítód, hanem szemed látni fogja tanítódat, és füled meghallja az igét, mely mögötted szól: ,,Ez az út, ezen járjatok!', amikor jobbra vagy balra letérnétek. (...) Olyan lesz a hold fénye, mint a napnak fénye, és a nap fénye hétszeres lesz, mint hét nappalnak a fénye, azon a napon, amelyen bekötözi az Úr népe sérülését, és verésének sebhelyét meggyógyítja.

Mt 9,35–10,1.6-8

Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget. Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. És megparancsolta nekik: „Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: »Elközelgett a mennyek országa!« Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!


Az ínséget és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem bűneink szerezték. Ő adott viszont kenyeret az ínségben és vizet a nyomorúságban. Mert bármennyire is lealjasodik az ember, az ő teremtménye marad – nem semmisíti meg, hanem állapotának megfelelően élteti, hogy el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Nem az örök élet kenyerével táplálja és nem az üdvösség kelyhéből itatja az ő elzüllött gyermekeit, hanem nyomorúságuknak megfelelő eledellel, hogy kívánkozzanak a szellemi eledel után, hogy visszaemlékezzenek az atyai ház asztalára, mint a tékozló fiú a disznók vályúja mellől.

Jézusnak, a megtestesült Istennek megesett a szíve az elcsigázott, kimerült, pásztor nélküli emberiségen. Az is szép, ha egy embernek megesik rajtunk a szíve. Itt azonban többről van szó, hiszen Jézus Szíve az örök Atya Fiának Szíve, melyben az istenség egész teljessége lakozik. Az, hogy Isten irgalmas, Jézus Szívén keresztül azt jelenti, hogy szenved értünk. Mivel az örök Istenről van szó, e kijelentés a világtörténelem rejtett, de leghatalmasabb mozgatórugóját tárja fel, mely nélkül az apostolok küldetését, illetve a papság szentségének lényegét sem érthetjük meg. A pap feladata ugyanis az, hogy Isten megrendült szívével szeresse a híveket.

Urunk, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk szentséges Szíved titkát. Köszönjük, hogy hűtlenségünket látva nem fordulsz el tőlünk, hanem hűséges maradsz hozzánk, és hűséges maradsz mindenekelőtt önmagadhoz, végtelen irgalmadhoz. Köszönjük, hogy minden élethelyzetben gondoskodsz rólunk, s a legnagyobb ínség idején is táplálsz minket. Add, hogy mi, akiknek most az élet kenyerét és az üdvösség italát nyújtod, szentséges Szívedhez hasonulva irgalmas szeretettel forduljunk testvéreink felé, a kölcsönös szeretet mennyországát ajánlva fel nekik. Engedd, hogy miközben szentséges testedet és véredet vesszük magunkhoz, mindennapi kereszthordozásunk a megváltás ragyogó világába emelkedjék, s így a Te világot megváltó szenvedésedből is részt vehessünk, az egész Anyaszentegyház javára.

2016. december 2., péntek

Advent 1. hete

Iz 29,17-24

Még egy kis idő, egy egészen kicsi, és nemde gyümölcsöskert lesz a Libanon, a gyümölcsöskert meg erdővé terebélyesedik? Azon a napon a süketek meghallják a könyv szózatát, és a homály és sötétség elmúltával látni fog a vakok szeme. A szelídek újra örülnek az Úrban, és a szegények ujjonganak Izrael Szentjében. Mert a zsarnok nem lesz többé, a gúnyolódó kipusztul, és mind kiirtják, akik gonoszat forralnak. Azokat, akik gonoszul megrágalmaznak másokat, akik tőrbe ejtik a bírót a kapuban, és az igazat alaptalanul megfosztják jogától. Ezért mondja az Úr, Jákob házának Istene, Ábrahám megváltója: „Nem szégyenül meg többé Jákob, és arca nem sápad el többé, mert látni fogja, amit kezem végbevitt körükben, és szentnek hirdeti a nevemet.” Valóban, szentnek magasztalják majd Jákob Szentjét, és félve tisztelik Izrael Istenét. Akkor a tévelygő lelkűek bölcsességet tanulnak, és a zúgolódók elfogadják a fegyelmet.

Mt 9,27-31

Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” „Igen, Uram!” – felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: „Legyen hitetek szerint!” Nyomban megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: „Vigyázzatok, ne tudja meg senki!” De azok alighogy elmentek, az egész környéken elhíresztelték.


Az adventi hajnalok sötétsége jól kifejezi azt a homályt, amely mindannyiunk szemét borítja. De azért teljesen más tükörben és homályosan látni, mint egyáltalán nem látni. Mégis, nézzük csak ezt a két vakot, akikre nem vonatkozik Jézus figyelmeztetése: „Vajon vezethet-e a vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” Ők ugyan testi szemükkel nem látnak, de lelkileg nem vakok, mint a farizeusok, és nem is tetszelegnek abban, hogy a nép lel kivezetői. Inkább segítik egymást Jézushoz jutni, így teljesítve öntudatlanul is Krisztus törvényét.

Különös módon két testi vakság szeretetben összeadva teljes belső látást ad eredményül. Mert előfordulhatott volna – ami majdnem mindig bekövetkezik –, hogy a két embert, akiket a nyomorúság összehozott, a szerencse, sorsuk jobbra fordulása elválasztja egymástól. A sötétség abszolút közös volt, a látás azonban már nem feltétlenül. Ám ez a két vak nem csupán a bajban volt együtt, hanem abban is, ahogy Jézushoz kiáltottak: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” S mivel a Jézus iránti bizalomban is egyek voltak, gyógyultan is együtt hirdetik az Úr dicsőségét. Amíg e földön vagyunk, a szentek igazi közössége kétféle módon nyilvánul meg: hol együtt kiáltunk Jézushoz egymás terhét hordozva, hol együtt hirdetjük csodás tetteit. Az előbbi csak földi életünk Adventjének lehetősége, ezért is meg kell becsülnünk, az utóbbi viszont már a mennyország kezdete.

Add, Urunk, hogy mi is, ugyanazon család, közösség tagjai e két vakhoz hasonlóan egyek legyünk a hitben, felvállaljuk egymás gyengéit, nyomorúságait, gyógyíthatatlan testi és lelki bajait, és segítsük egymást közelebb jutni Hozzád, együtt kiáltva segítségért és együtt adva hálát Neked irgalmas szereteted kinyilvánításáért.

2016. december 1., csütörtök

Advent 1. hete

Iz 26,1-6

Azon a napon ezt az éneket éneklik Júda földjén: Erős várunk van, védelmül kőfal és bástya szolgál. Nyissátok ki a kapukat! Hadd vonuljon be az igaz nemzet, amely mindvégig hűséges, amelynek szíve állhatatos és megőrzi a békét, mert benned van bizalma. Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla! Letaszította a magasban lakókat, és a büszke várost megalázta, és földig alázta, a porba sújtotta, úgyhogy most láb tiporja, a szegények lába, a szűkölködők talpa.

Mt 7,21.24-27

„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!«, csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.”


Korunk embere is keresi a közös alapot, melyre biztosan építhet. Széles alapot keres, mert mindenkinek szeretne megfelelni, senkinek a másságát nem akarja megsérteni, ezért nem ás túl mélyre, se nem épít túl kemény kőre, inkább választja a homokot. A mai keresztény kísértése is, hogy annyira meg akar felelni az ökumenizmusnak, hogy nagyvonalúan lemond bizonyos hittételekhez való ragaszkodásról; annyira tiszteletben akarja tartani mások ateizmusát, hogy lehetőleg semmi jelét nem adja vallásos elkötelezettségének; annyira tolerálni igyekszik a másságot, hogy viszonylagosnak tekint mindenfajta erkölcsi normát.

Nekünk is el kell gondolkodnunk: Ha minden értéket lebontottunk, ami keresztény identitásunkat megadta, ugyan sikerül-e felépítenünk egy olyan világot, közösséget, társadalmat, ahol mindenki otthon érzi magát? Nem vétkezünk-e valójában azok ellen is, akiknek mindenáron meg akartunk felelni? Nem áruljuk-e el azt a legmélyebb hivatásunkat, amelyet felragyogtatva és kibontakoztatva az egész emberiség szolgálatára lehetnénk, ha megvallanánk és felmutatnánk a világnak Krisztust, aki egyedül képes megszabadítani az ősbűn átkától? Vajon attól való félelmünkben, hogy bárkit is kirekesztünk, végül nem önmagunkat rekesztjük ki az üdvösségből?

Urunk, kérünk, ments meg attól a hamis gondolkodástól, mely szerint elég csak tanítványodnak mondani magunkat, és máris üdvözülünk. Add, hogy ne csak hallgassuk, hanem tettekre is váltsuk tanításodat, és ragaszkodjunk hozzá akkor is, amikor ez nem népszerű. Segíts úgy élnünk ebben a világban, hogy miközben tekintetbe vesszük azokat az adottságokat és körülményeket, pozitív és negatív jelenségeket, melyek között élünk, ne alkalmazkodjunk elvtelenül a világ szelleméhez, hanem egyedül a Te tanításodhoz és Jegyesednek, az Egyháznak evilág fölött álló követelményeihez és belső életéhez igazodjunk.

2016. november 30., szerda

Szent András apostol

Róm 10,9-18

Ha tehát a száddal vallod, hogy ,,Jézus az Úr!”, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: ,,Mindaz, aki hisz benne, meg nem szégyenül”. Nincsen ugyanis különbség zsidó és görög között, mert mindnyájuknak ugyanaz az egy Ura van, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt. Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? S hogyan hirdessék, ha nem küldték őket? Amint meg van írva: ,,Milyen gyönyörűségesek azok lábai, akik a jó hírt hirdetik!”. De nem mindnyájan fogadták engedelmességgel az evangéliumot. Azért mondja Izajás: ,,Uram, ki hitt annak, amit hallott tőlünk?” Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által. De kérdem én: Talán nem hallották? Sőt, ellenkezőleg: ,,Hangjuk elhatott az egész földre, s beszédük a földkerekség határaira”.

Mt 4,18-22

Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. Azt mondta nekik: ,,Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!” Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt. Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.


Vajon miért „lúgozta ki” a sugalmazó Szentlélek Szent András és a többi apostol meghívásának történetéből a pszichológiai elemeket, miért nem szól semmit arról a feszültségről, mely a meghívott szabad akarata és kiválasztottsága között van, miért hallgat a követésre induló bizonytalanságáról, ingadozásairól, érlelődéséről? Azért, hogy megtanuljuk, mi a lényeges, és mi a lényegtelen. Hogy a pszichológiai folyamatok mögött játszódó igazi történésre figyeljünk, ahogy az ember igent mond Isten hívó szavára, aki Jézus Krisztusban ilyen közel jött hozzá. Azért, hogy megtudjuk, Istent nem lehet csupán az értelemmel megérteni. Az érti meg, aki előbb megteszi azt, amit kér tőle, ha kell, fájdalmas szakítások árán is.

Pontosan ezek az azonnali, számítgatás nélküli követések az egyháztörténelem igazán nagy pillanatai. Valahányszor valaki magyarázkodás nélkül elkezdi megtenni, amit Isten kíván tőle, eleven, bővizű forrás fakad a szíve mélyén, amely sokakat éltet. Ezért nagyon fontos megkülönböztetni azt, hogy tisztában vagyunk vele, hogy tőlünk minden rossz kitelhet, Isten kegyelme nélkül el is hagyhatnánk a hivatásunkat, s ugyanakkor nap mint nap Isten kegyelmébe kapaszkodva tesszük az ő akaratát, attól, hogy arra hivatkozva, hogy méltatlanok és bűnösök vagyunk, elmulasztunk válaszolni Isten szólítására, és elhanyagoljuk a kegyelmi életet.

Urunk, Jézus Krisztus, Te minden pillanatban elhaladsz mellettünk, és arra hívsz, hogy otthagyva régi életünket kövessünk Téged. Szent András apostol közbenjárására, kérünk, segíts kegyelmesen, hogy a mindennapi szentírásolvasás, elmélkedés és imádság által mind figyelmesebbé tegyük szívünket, s nap mint nap észrevegyük azokat az indításokat, melyek által a boldog örök élet útjára akarod igazítani lépteinket.