2017. június 28., szerda

Évközi 12. hét

Ter 15,1-12.17-18

Ezen események után az Úr látomásban beszédet intézett Ábrámhoz, és azt mondta neki: „Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad!” Ábrám ekkor megkérdezte: „Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat!” Aztán így folytatta Ábrám: „Nem adtál nekem gyermeket, és íme, a házamban született rabszolga lesz az örökösöm!” De az Úr azt válaszolta neki: „Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!” Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: „Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!” Aztán így folytatta: „Éppen ilyen lesz az utódod is.” (...) Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: „Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.

Mt 7,15-20

Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem tud rossz gyümölcsöt teremni, sem a rossz fa jó gyümölcsöt teremni. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről fogjátok felismerni őket.


A növekedés és a gyümölcstermés nem az ember műve, hanem az Istené. Az embernek az a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a mag jó földbe hulljon, a későbbiekben pedig öntözze, kapálja, gondozza a kisarjadt növényt. Így lesz a gyümölcs az ő szorgos munkájának eredménye, egyszersmind azonban annál mérhetetlenül több is: ajándék, meg nem szolgált jutalom. Ilyen gyümölcs volt Ábrahámnak Izsák. Ábrám Ábrahámmá lévén végérvényesen jó fa lett, de a gyümölcs, melyet hitének jutalmaképp megkapott, több volt, mint amire legmerészebb álmaiban gondolhatott.

A fáról még nem lehet biztosan következtetni a gyümölcsre: lehet, hogy szépen kihajtott, virágot és levelet hozott, mégsem fog teremni. S az is lehet, hogy olyan gyümölcsöt terem, amely minden várakozásunkat felülmúlja. Amikor ilyen gyümölcsöt látunk, mindig biztosak lehetünk abban, hogy Isten működött. Ehhez azonban meg kell tapasztalnunk a lelki élet sötét éjszakáját, mely a legjobban szolgálja növekedésünket. Félelmetes ez az éjszaka, mert mindattól megfoszt bennünket, ami nappal biztonságot jelentett. Idegenné, magányossá és kiszolgáltatottá tesz az éjszaka, mert fel kell hagynunk evilági reményeinkkel, természetes optimizmusunkkal. Kísértésekkel teli ez az éjszaka, mert próbára teszi hitünket, mégis ez van leginkább a javunkra, mert ilyenkor Isten maga cselekszik. Az ember ezt nem is bírná elviselni, ezért Isten álmot bocsát rá, mint Ádámra, amikor oldalából megteremtette Évát.

Urunk, Jézus Krisztus, Téged Izrael hitének és várakozásának gyümölcséül adott az Atya, Te pedig a kereszt fáján a megváltás gyümölcsét termetted számunkra, és arra választottál ki bennünket, hogy mi is gyümölcsöt teremjünk, s gyümölcsünk maradandó legyen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk átmenni a hit sötét éjszakáján, s akár alszunk, akár ébren vagyunk, Isten országa növekedjék bennünk, és a Hozzád való tartozás édes és örök gyümölcsét teremjük.

2017. június 27., kedd

Szent László király

Bölcs 10,10-14

Egyenes úton vezérelte a bátyja haragja elől menekülő igazat, megmutatta neki Isten országát, és megadta neki a szent dolgok ismeretét. Vesződsége közepette jóléthez segítette, és fáradságát bőséggel jutalmazta. Vele volt kizsákmányolóinak ármányával szemben, és gazdagsághoz juttatta, megőrizte ellenségektől, megóvta üldözőktől, és kemény viadalban neki juttatta a győzelmet, hogy belássa: a bölcsesség hatalmasabb mindennél. Ez nem hagyta cserben az eladott igazat, hanem megóvta a bűntől, leszállt vele a verembe, és nem hagyta el a bilincsekben sem, amíg meg nem hozta neki a kormánypálcát s a hatalmat elnyomói fölött. Meghazudtolta az ellene vádaskodókat, és örök hírnevet szerzett neki.

Mt 22,34-40

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”


Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.

Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.

2017. június 26., hétfő

Évközi 12. hét

Ter 12,1-9

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: ,,Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.’’ Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is. Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból. Vette Sárait, a feleségét, és Lótot, testvérének a fiát, s minden vagyonukat, amijük volt, meg azokat a szolgákat, akiket Háránban szereztek, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. És eljutottak Kánaán földjére. Ábrám átvonult az országon, egészen a szíchemi helyig, a Móre Tölgyéig. -- Akkor még kánaániak laktak azon a földön. -- Ekkor az Úr megjelent Ábrámnak, és azt mondta neki: ,,Ezt a földet a te utódodnak adom!’’ Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Onnan aztán a felé a hegység felé tartott, amely Bételtől keletre volt, és ott felütötte sátrát, úgyhogy Bétel nyugatra esett, keletre pedig Ái. Ott oltárt épített az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Aztán továbbment Ábrám, és egyre a Negeb felé tartott.

Mt 7,1-5

Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.


Ki láthat tisztán? Csak az, akinek saját maga és fontosnak vélt ügyei, gondjai nem nőnek gerendává, hogy eltakarják szeme elől a lényeget. (Egészen közelről nézve a szálka is gerenda lesz, hiszen teljesen betölti látóterünket.) Ki láthat tisztán? Csak az, aki az Urat látja. Ha nem látjuk őt, hiába próbáljuk kivenni a másik szeméből a szálkát, de a magunkéból a gerendát is. Vaktában kapkodunk, és esetleg kiszúrjuk a másik szemét. Befelé kell nézni és látni, mint Ábrahám, akinek életútját az Úrral való találkozás emlékére emelt oltárok szegélyezik.

Keressük hát az Úrral való találkozás alkalmait. Fürösszük meg tekintetünket, emlékezetünket, fantáziánkat az ő csodáinak szemlélésében. Nézzünk a keresztre, amely nem bitófára ácsolt gerenda többé, hanem édes gyümölcsöt termő fa, az élet fája, mely az átkot áldássá változtatja. Nézzük a feltámadott Urat, már nem testi, hanem belső, szellemi látással. Hiszen amint a mi Urunk mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” És valljuk meg Szent Tamással: „Én Uram, én Istenem!” Majd mutassuk be neki a hála és dicséret áldozatát, szívünk oltárára téve felajánlott jó elhatározásainkat, és segítségül híva az Úr nevét. Azután induljunk útnak, megtisztult szemmel és megújult szívvel.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindennapi elmélkedéseink során találkozva Veled megtisztuljon a látásunk, a tekintetünk. Te magad légy, aki kiveszed szemünkből a szálkát, és megadod az igazi világosságot, a helyes arányérzéket és a tisztánlátást. Segíts, hogy hitben megtisztult tekintettel térjünk vissza szeretteink körébe, munkánkhoz, hordozni való terheinkhez, élesebb szemmel vegyük észre a bűnre vezető alkalmakat, jobban fel tudjuk mérni a zűrzavaros helyzeteket, és megtaláljuk a belőlük kivezető utat.

2017. június 25., vasárnap

Évközi 12. vasárnap

Jer 20,10-13

Jeremiás próféta így panaszkodik szenvedése idején: Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük. Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a vesék és szívek vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!”

Róm 5,12-15

Testvéreim! A bűn egy ember által lépett a világba, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendőnek előképe. A kegyelem hatása azonban nem olyan, mint a bűnbeesésé. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.

Mt 10,26-33

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.


Jeremiás panaszkodása dicsőítésbe fordul, fenyegetettsége, szenvedései sivár pusztaságának közepén éltető vízforrás fakad. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy két életszinten, létsíkon folyik az életünk. A felszínen érzékeljük a támadásokat, veszélyt, kiszolgáltatottságot, a mélyben azonban kapcsolatba lépünk, érintkezünk az élő Istennel. Testi életünk meg van jelölve a halállal, de lelkünk a teremtő és feltámasztó Isten világában van, külső erők mit sem árthatnak neki.

Jézus a verebekről nem azt állítja, hogy egy sem esik közülük a földre, hanem azt, hogy „a ti Atyátok tudta nélkül”, vagyis hogy Istennek gondja van rájuk. Ha pedig törődik a verebekkel – melyek csak test –, hogy ne törődne velünk – akik sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi lélek is vagyunk – még sokkal jobban, hogy ne mentené ki lelkünket a halál hatalmából? Kudarcot vallhatunk, eleshetünk, akár meg is halhatunk, az a részünk azonban, amely Istennel érintkezik, nem halhat meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Ezért mondja Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.”

Urunk, Jézus Krisztus, gyakran mi is gondoktól, szenvedésektől gyötörten, a test, a világ és a gonosz szellemek erőitől üldözve lépünk a templomba, és szabadulásért kiáltunk Hozzád, mint Jeremiás próféta. Ám a Kyrie után Gloria következik, majd pedig a Sanctus, és fönséged hatalmával találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol győzelmet arattál a bűn és a halál felett. Köszönjük Neked annak élő tapasztalatát, hogy „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, s kérjük kegyelmedet, hogy mindenkor kitartsunk Melletted, aki felragyogtattad nekünk a halhatatlan életet.

2017. június 24., szombat

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6

Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26

(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)

Lk 1,57-66.80

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.


Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.

Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

2017. június 23., péntek

Jézus Szent Szívének Ünnepe

MTörv 7,6-11

Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr, s meg akarta tartani azt az esküt, mellyel megesküdött atyáitoknak; azért hozott és szabadított ki titeket erős kézzel a rabszolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből. Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait (...).

1Jn 4,7-16

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (...)

Mt 11,25-30

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”


Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?

Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.

Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat benne.

2017. június 22., csütörtök

Évközi 11. hét

2Kor 11,1-11

Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. (...) Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezt a dicsőséget nem lehet megtagadni tőlem Akhája vidékein. Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója!

Mt 6,7-15

Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.


Szent Pál gondosan ügyelt arra, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy fizetségért hirdeti az evangéliumot. Ezért a korintusiaktól nem fogadott el anyagi javakat, másoktól viszont nem szégyellt kérni, hogy eltarthassa magát. A filippiek pedig külön megtiszteltetésnek vették és a bensőséges szeretetkapcsolat jeleként értékelték, hogy ott-tartózkodása idején elfogadta gondoskodásukat. Mert nemcsak az ajándékozással, hanem az elfogadással is örömet tudunk szerezni, ki tudjuk fejezni szeretetünket.

A mai Szentlecke felhívja a figyelmünket arra, hogy a szeretet nem csupán abból áll, hogy ingyenesen ad, számlálatlanul és feltétel nélkül, de tud elfogadni is. Aki úgy ad, hogy közben nem válik kiszolgáltatottá, az csak a feleslegéből adott, vagy üzletelt. Aki viszont szívből adakozik, előbb-utóbb rá fog szorulni mások adományaira, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Ha nehezünkre esik ajándékot elfogadni, könnyen meglehet, hogy rejtett hatalmi, birtoklási ösztönünket éljük ki szeretet címén. A szeretetben növekedni nem lehet másképp, csak az adás és elfogadás kettősségében. A keresztények közti szeretet persze mérhetetlenül több, mint érdekek és igények kölcsönös érvényesülése. Általa a Szentháromság egy Isten világába lépünk be, ahol az Atya szüntelenül árasztja szeretetét, a Szentlelket a Fiúnak, ő pedig elfogadja és visszaadja az Atyának. Így a kerekesszékhez kötött nagypapa, aki egész életét végigdolgozta a családjáért, most gyermekei és unokái gondoskodását jó lélekkel elfogadva növekedhet a szeretetben. A gyerekek és unokák pedig, akik megszokták, hogy mindig kapnak valamit, most a magatehetetlen öreg hűséges ápolásával növekednek a szeretetben.

Urunk Jézus, a Miatyánkban arra tanítasz, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az irgalmas szeretet kölcsönhatásának törvénye ez. Hiszen ha nem bocsátunk meg másoknak, mi magunk sem nyerhetünk bocsánatot, mert nem fogjuk tudni befogadni Isten bocsánatát, és viszont: ha nem fogadjuk el Istentől a bocsánatot, mi magunk sem tudunk másoknak szívből megbocsátani. Tedd, kérünk, szívünket készségessé, hogy Tőled tanuljunk adni és elfogadni, s így akár adunk, akár kapunk, mindig szereteted művének megvalósulását és a mennyek országa eljövetelét szolgáljuk.