2017. február 24., péntek

Szent Mátyás apostol

ApCsel 1,15-17.20-26

Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.

Jn 15,9-17

Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!


Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is...

Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenekelőtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe.

Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.

2017. február 23., csütörtök

Évközi 7. hét

Sir 5,1-8

Ne bizakodj igaztalan vagyonban, és ne mondd: ,,Jut nekem elég a megélhetésre!” mert mit sem ér az a megtorlás és kísértés idején. Ne kövesd szíved vágyait erőd érzetében, és ne mondd: ,,Be hatalmas vagyok!” vagy: ,,Bármit is teszek, ki bír velem?” mert Isten kemény bosszút áll. Ne mondd: ,,Vétkeztem, és mi bántódás ért engem?” mert a Magasságbeli hosszantűrő megtorló! Ha bocsánatot nyertél is bűnödért, ne légy félelem nélkül, és ne halmozz vétket vétekre; ne mondd: ,,Nagy az Úr irgalma, és megbocsátja bűneim sokaságát”, mert könnyen hajlik irgalomra és haragra egyaránt, s a bűnösökre haragja várakozik. Ne késlekedj megtérni az Úrhoz, és ne halaszd azt napról napra.

Mk 9,41-50

Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem: jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék. Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehenna olthatatlan tüzére vetnek. Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik. Mindenkit tűzzel fognak megsózni. Jó a só; de ha a só sótlanná válik, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek.”


„Majd meggyónom...” Az isteni irgalomban való vakmerő bizakodás éppen nem az irgalmas Istenbe vetett igaz hitről és reményről, illetve az iránta való szeretetről tanúskodik, hanem arról, hogy semmibe vesszük őt. Ez a kijelentés elárulja, hogy a bűnt jobban szeretjük, mint Jézus Krisztust, hogy unalmasnak, íztelennek, üresnek találjuk az ő követését, és hogy fogalmunk sincs arról, hogy mi a keresztény élet tétje. Pedig Jézus világosan beszél a mai Evangéliumban: „Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre.” Amivel persze nem öncsonkításra szólít fel, hanem valóságos és radikális szakításra a bűnnel, mely a halálba visz.

Aki jobban szeret, mindig kiszolgáltatottabb, ezért Isten a legkiszolgáltatottabb lény a világon. Ezzel visszaélni a leggyalázatosabb bűn, amely azért nem nyerhet bocsánatot, mert az ember magát zárja el a bocsánat forrásától. Egészen más az, ha valaki bukdácsolva bár, de újra meg újra felkelve tart az atyai ház felé, elismerve gyarlóságát és szívből megbánva bűneit. Ő minden gyengesége ellenére bizalommal tekinthet az ítélet napjára, mert életét egészen Istenre bízta.

Urunk Jézus, amióta bűneinkért feláldoztad magad a kereszten, készen áll a bocsánat nem csupán a múltban elkövetett vétkeinkre, hanem minden bűnünkre, amit a jövőben valaha is el fogunk követni. Óvj meg minket, kérünk, a keresztényre leselkedő legalattomosabb kísértéstől, hogy ennek tudatában visszaéljünk irgalmaddal, azt gondolva, hogy nyugodtan vétkezhetünk, Te úgyis megbocsátod. Segíts minket kegyelmeddel, hogy soha ne egyezzünk ki a bűnnel, és ha elesünk, a földön végignyúlva is közelebb kerüljünk örök célunkhoz: az Atya házához.

2017. február 22., szerda

Szent Péter apostol székfoglalása

1Pét 5,1-4

Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.

Mt 16,13-19

Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”


Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.

Az Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk, amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.

Urunk Jézus, apostolod figyelmeztet minket: „Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk, hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és gondoskodni róluk.

2017. február 21., kedd

Évközi 7. hét

Sir 2,1-13

Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz, légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben, és készülj fel a megpróbáltatásra! Alázd meg szívedet és légy állhatatos, hajtsd füledet a bölcs igék befogadására; ne légy elhamarkodott a kísértés napján! Viseld el, ha Isten késni látszik; ragaszkodj Istenhez és tűrj, hogy végül is gyarapodjon életed! Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva, tűrd el, szenvedve bár, és viseld békével megaláztatásodat, mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára, a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében. Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli; remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz, maradj félelmében, és öregedjél meg benne! Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát; el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek! Akik félitek az Urat, higgyetek benne, akkor nem marad el jutalmatok; akik félitek az Urat, bízzatok benne, akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma; akik félitek az Urat, szeressétek őt, akkor szívetek felderül! Nézzétek, fiaim, az előbbi nemzedékeket, és véssétek eszetekbe: senki sem vallott szégyent, aki bízott az Úrban!

Mk 9,30-37

(…) Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: ,,Miről beszélgettetek az úton?” Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: ,,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.” Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: ,,Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.”


Abból, hogy az istenes élet néha nehéz, és hogy kitartás nélkül semmit sem ér, téves volna arra következtetni, hogy istenfélelem nélkül, egyáltalán Isten nélkül könnyebb, boldogabb, gondtalanabb élet vár ránk, és sokkal kevesebb megpróbáltatás. Egy darabig lehet önmagunkban bízni, tehetségünkben, erőnkben, pénzünkben. Amíg az istentelen ember fiatal, és nem találkozik túl sok testi szenvedéssel, amíg testét, szépségét, egészségét áruba bocsáthatja különböző gyönyörökért, amíg van pénze és vannak, akik körülrajongják, addig talán igazolva látja életvitelét.

Amikor azonban rádöbben, hogy az idő véges, amikor először találkozik súlyosabb betegséggel, amikor elhagyják barátai, egész addigi élete meddőnek és értéktelennek tűnik fel előtte. Korábbi önbizalma elpárolog, és kétségbeesetten keres valakit vagy valamit, hogy belekapaszkodva próbáljon megbirkózni az előtte tornyosuló nehézségekkel. Számára minden szenvedés kétszeresen súlyos: egyrészt a külső fájdalom miatt, amit el kell viselnie, másrészt a miatt a nem kevésbé fájdalmas belső tapasztalat miatt, hogy az egésznek nincs semmi célja, semmi értelme. Ha ekkor megaláztatása mélyén megtanul őszintén imádkozni, akkor még nem késő, de élete végéig bánni fogja, hogy addig Isten nélkül élt.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy Istenben hívő, Benned bízó emberként a legnagyobb megpróbáltatás közepette is tudjuk, hogy a szenvedésben nem vagyunk egyedül: mindazon túl, ami történik velünk, ott vagy Te, aki növekedésünket, fejlődésünket akarod. Erősíts meg minket kegyelmeddel, hogy egész életünk a teremtő és halottakat feltámasztó Istenbe vetett bizalomra épüljön, és soha ne feledjük, Atyád nemcsak az utolsó percig szeret és segít, hanem szeretete hatalmasabb a halálnál, és még az utolsó perc után is képes megmenteni.

2017. február 20., hétfő

Évközi 7. hét

Sir 1,1-10

Minden bölcsesség az Úrtól, Istentől van, és vele volt mindig, öröktől fogva. A tenger fövenyét, az esőcseppeket, az örökkévalóság napjait ki tudná megszámlálni? Az ég magasságát, a föld szélességét, az óceán mélységét ki tudná megmérni? Isten mindent megelőző bölcsességét ki tudná megvizsgálni? Mindennél előbb teremtette a bölcsességet, s a bölcs értelem öröktől fogva van. A bölcsesség forrása Isten igéje a magasságban, útjai öröktől fogva való parancsok. Kinek tárták föl a bölcsesség gyökerét, és ki ismerte meg fortélyait? Ki előtt tárult fel, ki előtt nyilvánult meg a bölcsesség tanulsága, és ki értette meg sokféle útját? Egy a fölséges, mindenható Teremtő, a hatalmas király, a szerfölött félelmetes: Isten, aki trónján ül és országol. Ő teremtette azt a Szentlélek által, ő az, aki látta, számba vette s megmérte, és kiöntötte minden művére, minden testre az ő adománya szerint, és adta azoknak, akik szeretik őt.

Mk 9,14-29

(…) Amint a gyermek meglátta őt, a lélek azonnal rángatni kezdte, és a földre esve tajtékozott és fetrengett. Ő megkérdezte az apját: ,,Mennyi ideje, hogy ebbe a bajba esett?” Az ezt válaszolta: ,,Gyermekkora óta. Sokszor tűzbe és vízbe vetette őt, hogy elveszítse. De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.” Jézus így szólt hozzá: ,,Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz.” A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: ,,Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” Amikor Jézus látta, hogy a tömeg összefut, megfenyegette a tisztátalan lelket, és azt mondta neki: ,,Te süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle, és többé bele ne menj!” Erre az elkezdett kiáltozni, és össze-vissza rángatva őt, kiment belőle. (…)


Az ősegyház Sirák fia könyvét olvasva és magyarázva tanította a keresztségre készülőket az igazi vallásosságból fakadó életfelfogásra és a jó erkölcsre. A Szentírás nem tudományos leírást ad, hiszen nem is azt akarja kinyilatkoztatni, amit az ember értelmével képes megismerni, hanem azt, amit soha meg nem ismerhet, legfeljebb sejteni képes. Ezért a Biblia keletkezése óta akármennyit gyarapodott is a természettudományos tudásunk, fejlődött a technikánk, semmi okunk sincs rá, hogy kevésbé csodálatosnak lássuk a világot, mint ahogy azt a Szentírás ókori szerzője látta és láttatta. Sőt, minél több összefüggést, törvényszerűséget ismerünk fel a világegyetemben, annál inkább van okunk csodálni azt, aki mindezeket végtelen bölcsességében megalkotta.

Sajnos, az ember a bukott Ádámtól örökölt értéktelen és értelmetlen életvitelét követve ma is azt gondolja, hogy büntetlenül visszaélhet az Istentől kapott képességeivel és hatalmával, s hogy a Földért – melyet Isten a gondjaira bízott a teremtés hajnalán – senkinek nem tartozik elszámolással. Amikor pedig azt tapasztalja, hogy elvetette a sulykot, és a természet visszaüt a mohó és meggondolatlan beavatkozások után, csak a felszínen próbálja orvosolni a bajt, persze sikertelenül, mert a mélyben, az Istennel való kapcsolatban romlott el valami.

Urunk, Jézus Krisztus, Neked nemcsak azért volt hatalmad a legmegátalkodottabb gonosz lelkek felett is, mert az Atya Általad, Érted és Benned teremtett mindent, hanem azért is, mert mint ember mindent az Atya szeretetében néztél, és neki adtál hálát mindenért. Kérünk, add nekünk kegyelemedet, hogy a teremtett világot és minden történést a Te szemeddel nézzünk, mindenben meglássuk Isten csodálatos ajándékát, s Általad hálát adjunk érte az Atyának a Szentlélekben.

2017. február 19., vasárnap

Évközi 7. vasárnap

Lev 19,1-2.17-18

Így szól az Úr Mózeshez: „Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok! Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!

1Kor 3,16-23

Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az. Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Írva van ugyanis: „Megfogja a bölcseket ravaszságukban.” Továbbá: „Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók.” Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.

Mt 5,38-48

(...) Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.



Egyetlen ókori istenségről sem maradt fenn, hogy szeretné az embert. A szeretet gyöngeség és kiszolgáltatottság, a pogány istenek pedig erősek és sebezhetetlenek. Csak a mindenható, örökkévaló Isten engedheti meg magának, hogy szeresse az embert, és kiszolgáltassa magát neki. Az egy igaz Isten szentsége, lényege, tökéletessége a szeretet, ez az alapja minden tettének, megnyilvánulásának az isteni személyek között, és kifelé, a világ irányában is, a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig.

Ezért az a hely, ahol ez a szeretet a legnyilvánvalóbban megmutatkozhat, nem a kőből épült templom, nem az öntudatlan anyagvilág, hanem a szeretetre képes ember. A keresztény templom annyiban szent, amennyiben Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Testének fizikai vetülete. Nem az impozáns architektúra, a művészi faragások, a remekbe készült freskók, de még csak nem is a szenteltvíz és tömjénfüst teszi szentté, hanem Isten sajátos jelenléte az Eucharisztiában és a Krisztus-hívők közösségében, akik arra hivatottak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Krisztus szereti őket. A templom lerontása nem más, mint a szeretet elutasítása. És ennek büntetése a halál, mert a misztikus ferences harmadrendi vértanú, Raymundus Lullus megfogalmazása szerint „szeretni élet, nem szeretni halál”. Aki kivonja magát az isteni szeretet éltető miliőjéből, lélekben halottá válik. Aki azonban napról napra megmarad benne, képessé válik arra, hogy továbbadja azoknak is, akik – talán maguk számára sem érzékelhetően, de – haldokolnak nélküle.

Urunk Jézus, az ellenségszeretet parancsa nem erkölcsi kötelességünk, hanem egzisztenciális következménye annak, hogy szeretve vagyunk öröktől fogva és mindörökké, mert aki megízlelte az isteni szeretet édességét, többé nem tud nem szeretni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ebben ismerjük fel legfönségesebb hivatásunkat, s bármi történjék is, mi mindig tovább szeressünk, az irántunk ellenséges érzülettel viseltető embertársainkat is rákötve az isteni szeretet infúziójára.

2017. február 18., szombat

Évközi 6. hét

Zsid 11,1-7

A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. A régiek erről tettek tanúságot. A hit által ismerjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, s a nem látható dolgokból lett mindaz, ami látható. Mivel hitt, azért mutatott be Ábel nemesebb áldozatot Istennek, mint Káin, így bizonyságot nyert arról, hogy igaz, mert Isten tanúságot tett az ő ajándékai mellett; s hite által még holta után is beszél. Mivel hitt, azért ragadtatott el Hénok, hogy halált ne lásson; nem találták, mert Isten elragadta őt. Elragadtatása előtt ugyanis bizonyságot nyert, hogy Istennek tetsző volt. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket. Mivel hitt, azért épített Noé isteni félelemmel bárkát családja megmentésére, miután kinyilatkoztatást kapott a még nem látható dolgokról,; s hite által elítélte a világot, és az igazságosság örököse lett, amely hitből fakad.

Mk 9,2-13

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle ruhafestő a földön nem tudná megfehéríteni.Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: »Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok«. Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egymagát. Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: ‘feltámad a halálból’. Aztán megkérdezték tőle: »Miért mondják a farizeusok és az írástudók, hogy Illésnek előbb el kell jönnie?« Ő így felelt nekik: »Illés, amikor eljön, először helyreállít mindent. Akkor az Emberfiáról miért van megírva, hogy sokat kell szenvednie és gyalázatot kell tűrnie. Mondom azonban nektek, hogy Illés már eljött, és azt cselekedték vele, amit akartak, amint írva volt felőle.«


Az Istenben való hit sokkal inkább az emberek közötti személyes kapcsolathoz hasonlít, mint a tárgyakhoz, élettelen, személytelen dolgokhoz fűződő viszonyhoz. Az a bizalom, amelyet egyik ember a másik iránt táplál, bármilyen kevéssé megfoghatók is az alapjai, mégis a legszilárdabb kötelék. Személyes életünket nem építhetjük az egzakt tudomány igazságaira, sem technikai vívmányokra, hanem csak az emberi kapcsolatokra, amelyekhez egy bizonyosfajta hit elengedhetetlenül szükséges. Így van ez, csak végtelenül biztosabban és gazdagabban a kinyilatkoztató Istennel is, aki Jézus Krisztusban feltárta önmagát. A belé vetett hit nem csal meg. A mai Szentlecke bemutatja ennek a hitnek életet alakító hatalmas erejét.

Ábel Istennek felajánlott áldozatát a hit tette értékessé Isten szemében. Életünk áldozatát és mindennapi áldozatainkat szintén a hit emeli Istenhez. Hénok hite miatt ragadtatott el, hogy ne ízlelje meg a halált. Ez azt is jelenti, hogy a hit képes elvenni a halál fullánkját, azt a nyomasztó érzést és rettegést, amely egy életre rabszolgává teszi az embert. A szentek azonban félelem nélkül szenderülnek el az Úrban. Noé és családja hite által menekült meg és nyerte el a megigazulást. Minket sem ment meg más ebben az életben az Istentől való elszakadástól, az eljövendőben pedig az örök haláltól, csak a Jézus Krisztusba vetett, élő hit.

Urunk Jézus, tedd élővé bennünk a hitet, mely által egyre közelebb kerülhetünk Hozzád. Nem a Színeváltozás hegyén kinyilvánuló dicsőséges fényt akarjuk látni, amely körülvesz Téged, hanem abban a mélységes kapcsolatban akarunk elmerülni, amely ismer anélkül, hogy látna, birtokol anélkül, hogy magához ragadna, s amely Általad a mennyei Atyához fűz a Szentlélekben. Segíts, kérünk, kegyelmeddel hogy mind jobban megismerjünk Téged, mint az Atya Egyszülöttjét, akiben kedve telik, s ez átalakítsa egész életünket.