2017. június 26., hétfő

Évközi 12. hét

Ter 12,1-9

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: ,,Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.’’ Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is. Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból. Vette Sárait, a feleségét, és Lótot, testvérének a fiát, s minden vagyonukat, amijük volt, meg azokat a szolgákat, akiket Háránban szereztek, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. És eljutottak Kánaán földjére. Ábrám átvonult az országon, egészen a szíchemi helyig, a Móre Tölgyéig. -- Akkor még kánaániak laktak azon a földön. -- Ekkor az Úr megjelent Ábrámnak, és azt mondta neki: ,,Ezt a földet a te utódodnak adom!’’ Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Onnan aztán a felé a hegység felé tartott, amely Bételtől keletre volt, és ott felütötte sátrát, úgyhogy Bétel nyugatra esett, keletre pedig Ái. Ott oltárt épített az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Aztán továbbment Ábrám, és egyre a Negeb felé tartott.

Mt 7,1-5

Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.


Ki láthat tisztán? Csak az, akinek saját maga és fontosnak vélt ügyei, gondjai nem nőnek gerendává, hogy eltakarják szeme elől a lényeget. (Egészen közelről nézve a szálka is gerenda lesz, hiszen teljesen betölti látóterünket.) Ki láthat tisztán? Csak az, aki az Urat látja. Ha nem látjuk őt, hiába próbáljuk kivenni a másik szeméből a szálkát, de a magunkéból a gerendát is. Vaktában kapkodunk, és esetleg kiszúrjuk a másik szemét. Befelé kell nézni és látni, mint Ábrahám, akinek életútját az Úrral való találkozás emlékére emelt oltárok szegélyezik.

Keressük hát az Úrral való találkozás alkalmait. Fürösszük meg tekintetünket, emlékezetünket, fantáziánkat az ő csodáinak szemlélésében. Nézzünk a keresztre, amely nem bitófára ácsolt gerenda többé, hanem édes gyümölcsöt termő fa, az élet fája, mely az átkot áldássá változtatja. Nézzük a feltámadott Urat, már nem testi, hanem belső, szellemi látással. Hiszen amint a mi Urunk mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” És valljuk meg Szent Tamással: „Én Uram, én Istenem!” Majd mutassuk be neki a hála és dicséret áldozatát, szívünk oltárára téve felajánlott jó elhatározásainkat, és segítségül híva az Úr nevét. Azután induljunk útnak, megtisztult szemmel és megújult szívvel.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindennapi elmélkedéseink során találkozva Veled megtisztuljon a látásunk, a tekintetünk. Te magad légy, aki kiveszed szemünkből a szálkát, és megadod az igazi világosságot, a helyes arányérzéket és a tisztánlátást. Segíts, hogy hitben megtisztult tekintettel térjünk vissza szeretteink körébe, munkánkhoz, hordozni való terheinkhez, élesebb szemmel vegyük észre a bűnre vezető alkalmakat, jobban fel tudjuk mérni a zűrzavaros helyzeteket, és megtaláljuk a belőlük kivezető utat.

2017. június 25., vasárnap

Évközi 12. vasárnap

Jer 20,10-13

Jeremiás próféta így panaszkodik szenvedése idején: Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük. Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a vesék és szívek vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!”

Róm 5,12-15

Testvéreim! A bűn egy ember által lépett a világba, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendőnek előképe. A kegyelem hatása azonban nem olyan, mint a bűnbeesésé. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.

Mt 10,26-33

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.


Jeremiás panaszkodása dicsőítésbe fordul, fenyegetettsége, szenvedései sivár pusztaságának közepén éltető vízforrás fakad. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy két életszinten, létsíkon folyik az életünk. A felszínen érzékeljük a támadásokat, veszélyt, kiszolgáltatottságot, a mélyben azonban kapcsolatba lépünk, érintkezünk az élő Istennel. Testi életünk meg van jelölve a halállal, de lelkünk a teremtő és feltámasztó Isten világában van, külső erők mit sem árthatnak neki.

Jézus a verebekről nem azt állítja, hogy egy sem esik közülük a földre, hanem azt, hogy „a ti Atyátok tudta nélkül”, vagyis hogy Istennek gondja van rájuk. Ha pedig törődik a verebekkel – melyek csak test –, hogy ne törődne velünk – akik sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi lélek is vagyunk – még sokkal jobban, hogy ne mentené ki lelkünket a halál hatalmából? Kudarcot vallhatunk, eleshetünk, akár meg is halhatunk, az a részünk azonban, amely Istennel érintkezik, nem halhat meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Ezért mondja Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.”

Urunk, Jézus Krisztus, gyakran mi is gondoktól, szenvedésektől gyötörten, a test, a világ és a gonosz szellemek erőitől üldözve lépünk a templomba, és szabadulásért kiáltunk Hozzád, mint Jeremiás próféta. Ám a Kyrie után Gloria következik, majd pedig a Sanctus, és fönséged hatalmával találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol győzelmet arattál a bűn és a halál felett. Köszönjük Neked annak élő tapasztalatát, hogy „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, s kérjük kegyelmedet, hogy mindenkor kitartsunk Melletted, aki felragyogtattad nekünk a halhatatlan életet.

2017. június 24., szombat

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6

Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26

(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)

Lk 1,57-66.80

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.


Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.

Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

2017. június 23., péntek

Jézus Szent Szívének Ünnepe

MTörv 7,6-11

Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr, s meg akarta tartani azt az esküt, mellyel megesküdött atyáitoknak; azért hozott és szabadított ki titeket erős kézzel a rabszolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből. Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait (...).

1Jn 4,7-16

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (...)

Mt 11,25-30

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”


Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?

Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.

Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat benne.

2017. június 22., csütörtök

Évközi 11. hét

2Kor 11,1-11

Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. (...) Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezt a dicsőséget nem lehet megtagadni tőlem Akhája vidékein. Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója!

Mt 6,7-15

Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.


Szent Pál gondosan ügyelt arra, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy fizetségért hirdeti az evangéliumot. Ezért a korintusiaktól nem fogadott el anyagi javakat, másoktól viszont nem szégyellt kérni, hogy eltarthassa magát. A filippiek pedig külön megtiszteltetésnek vették és a bensőséges szeretetkapcsolat jeleként értékelték, hogy ott-tartózkodása idején elfogadta gondoskodásukat. Mert nemcsak az ajándékozással, hanem az elfogadással is örömet tudunk szerezni, ki tudjuk fejezni szeretetünket.

A mai Szentlecke felhívja a figyelmünket arra, hogy a szeretet nem csupán abból áll, hogy ingyenesen ad, számlálatlanul és feltétel nélkül, de tud elfogadni is. Aki úgy ad, hogy közben nem válik kiszolgáltatottá, az csak a feleslegéből adott, vagy üzletelt. Aki viszont szívből adakozik, előbb-utóbb rá fog szorulni mások adományaira, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Ha nehezünkre esik ajándékot elfogadni, könnyen meglehet, hogy rejtett hatalmi, birtoklási ösztönünket éljük ki szeretet címén. A szeretetben növekedni nem lehet másképp, csak az adás és elfogadás kettősségében. A keresztények közti szeretet persze mérhetetlenül több, mint érdekek és igények kölcsönös érvényesülése. Általa a Szentháromság egy Isten világába lépünk be, ahol az Atya szüntelenül árasztja szeretetét, a Szentlelket a Fiúnak, ő pedig elfogadja és visszaadja az Atyának. Így a kerekesszékhez kötött nagypapa, aki egész életét végigdolgozta a családjáért, most gyermekei és unokái gondoskodását jó lélekkel elfogadva növekedhet a szeretetben. A gyerekek és unokák pedig, akik megszokták, hogy mindig kapnak valamit, most a magatehetetlen öreg hűséges ápolásával növekednek a szeretetben.

Urunk Jézus, a Miatyánkban arra tanítasz, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az irgalmas szeretet kölcsönhatásának törvénye ez. Hiszen ha nem bocsátunk meg másoknak, mi magunk sem nyerhetünk bocsánatot, mert nem fogjuk tudni befogadni Isten bocsánatát, és viszont: ha nem fogadjuk el Istentől a bocsánatot, mi magunk sem tudunk másoknak szívből megbocsátani. Tedd, kérünk, szívünket készségessé, hogy Tőled tanuljunk adni és elfogadni, s így akár adunk, akár kapunk, mindig szereteted művének megvalósulását és a mennyek országa eljövetelét szolgáljuk.

2017. június 21., szerda

Évközi 11. hét

2Kor 9,6-11

Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre, amint írva van: „Bőven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön-örökké.” (...)

Mt 6,1-6.16-18

Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.


Krisztus követőitől a hit iránt közömbösek is elvárják, hogy ne az mozgassa őket, ami a világ fiait: az önző érdek és a fizetség reménye. Ezért sokan vetik szemünkre nekünk, keresztényeknek, hogy jóságunk nem egészen önzetlen, mert jótetteinkért jutalmat várunk Istentől. Ez akkor lenne igaz, ha tetteinkkel kiérdemelni akarnánk Isten szeretetét. Akkor szeretetünk csupán az önszeretet jól-rosszul leplezett formája lenne, a másik ember pedig saját üdvösségünk eszköze. De az igazi, feltétel nélküli szeretet nem kiérdemelni akarja Isten szeretetét, hanem éppenséggel azért ingyenes és feltétel nélküli, mert van tapasztalata az érdemei nélkül rásugárzó szeretetről, és már csak erre vágyakozik. Isten olyannak teremtette az embert, hogy szeretetében vágyakozzék a szeretet ősforrása után, s a legnagyobb embertelenség volna elvárni, hogy ezt a legmélyebb vágyát megtagadva, minden ok és cél nélkül, „csak úgy” szeressen és tegyen jót. Ha azonban valóban Isten akaratát követjük, akkor cselekedeteinknek nem célja a mennyei jutalom, hanem minden elképzelésünket felülmúló gyümölcse.

Urunk pontosan arra tanít a mai Evangéliumban, hogy ne akarjunk pusztán emberi jutalmat, amely legfeljebb hiúságunkat legyezgeti. Hogy a böjt, imádság és alamizsna egész keresztény létünket átfogó gyakorlatát ne degradáljuk evilági üzletté, szellemi kereskedéssé. Hogy szívünket tágítsuk ki az isteni nagylelkűség méreteire, mert csak ez a nagyvonalúság méltó ahhoz, aki „minden kegyelmét bőven árasztja ránk”.

Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy tudjunk nagyvonalúak lenni, s ahelyett, hogy számon tartanánk, kinek, mit és mennyit adtunk, arra figyeljünk, hogy milyen ajándékokat kaptunk Tőled a mai napon. Add, hogy amikor imádkozunk, még hibáinkról és tökéletlenségünkről is megfeledkezve figyeljünk Rád, amikor pedig böjtölünk, ne azt méricskéljük, mi mindenről mondtunk le, hanem boldogan nyissuk meg szívünket Előtted, aki egyedül vagy képes betölteni ürességünket.

2017. június 20., kedd

Évközi 11. hét

2Kor 8,1-9

Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bőséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükből megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és kérvén-kérve igyekeztek meggyőzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban. És reményünket felülmúlva önmagukat adták oda először az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint. Ezért arra kértük Títuszt, hogy amint már megkezdte, fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot. Ezért, mint ahogy mindenben kitűntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tőlünk kapott szeretetben, úgy tűnjetek ki ebben a jótékonyságban is. Nem parancsképpen mondom ezt, hanem hogy mások buzgósága által a ti szeretetetek őszinteségét próbára tegyem. Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek.

Mt 5,43-48

Hallottátok, hogy azt mondták: ,,Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.


Óriási dolog a viszonzott szeretet, a legnagyobb a földön, s a mennyország, az eljövendő örök élet sem más, mint kölcsönös szeretet. Az utolsó vacsorán az Úr Jézus éppen ezt teszi meg eszkatologikus jelnek: Szent János evangéliumában olvassuk, hogy a világ számára nem az lesz a szinte kényszerítő erejű bizonyíték Krisztus istensége mellett, hogy az égen feltűnik az Emberfia jele, hanem hogy a keresztények szeretik egymást. S ez az egyetlen hiteles tapasztalatunk Isten belső, szentháromságos életéről és az üdvözültek túlvilági boldogságáról is. Éppen ez az, amiért Jézus azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem érdemel jutalmat, hiszen ha szeretetem viszonzásra talál, az maga a legnagyobb jutalom.

De szeretnünk kell akkor is, ha nem kapunk viszonzást. Képesek vagyunk rá, hiszen Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a Szentháromság belső életéből. Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője, hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Nem elég kitűnnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Vállalnunk kell azt a szegénységet, kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Az ismeretlenek, közömbösek vagy éppenséggel az ellenséges érzületűek iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét szeretetkapcsolatainkon. Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.

Urunk Jézus, amikor valakit szeretnünk kellene, de nem megy, oly könnyen mondjuk: „nem tudom”, „nem bírom”, „képtelen vagyok rá”, pedig a szeretet ezen a szinten nem érzelmek, hanem csupán elhatározás kérdése. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egyre jobban megtanuljunk mindenkire úgy tekinteni, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves, helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.

2017. június 19., hétfő

Évközi 11. hét

2Kor 6,1-10

Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja! Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem mindenben Isten szolgáiként viselkedünk: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongatásban, verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudásban, béketűrésben, kedvességben, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjében, Isten erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzetében, dicsőségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben; mint csábítók és mégis igazmondók; mint ismeretlenek és mégis ismertek; mint halálra váltak, és íme, mégis élünk; mint megvertek, de meg nem öltek; mint szomorkodók, és mégis mindig örvendezők; mint szűkölködők, és mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan.

Mt 5,38-42

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.


Vannak Jézusnak olyan mondatai, melyeket csak akkor értünk meg, ha egyszer a Lélek indítására meg is cselekedjük. Az, hogy ránk köszöntött az üdvösség napja, azt jelenti, hogy már megértettük Jézus szavát, nincsenek többé értelmi nehézségeink, gyakorlati kifogásaink, mert beléptünk az ő megváltásának világába. Ez a helyzet a „Szemet szemért, fogat fogért” törvény jézusi értelmezésével, beteljesítésével is. Ennek az ősi, az írásbeliség előtti időkre visszanyúló szabálynak az a jelentősége, pozitív, a pusztán emberin túlmutató üzenete, hogy az elkövetett bűn súlyával arányos elégtételt várt el, elejét véve a kíméletlen önbíráskodásnak és a mértéktelen bosszúnak. Jézus ezt a szabályt sem egyszerűen megszüntette, érvénytelenítette, hanem saját istenemberi szintjére emelve beteljesítette. Amikor ugyanis arra szólít fel, hogy ha egyik arcunkat megütik, tartsuk oda a másikat is, nem passzív önfeladásra biztat, hanem arra a magatartásra, amire ő maga adott példát. Amikor őt a főpap szolgája arcul ütötte, nem hagyta szó nélkül, hanem megkérdezte tőle: „Miért ütsz engem?”, ugyanakkor nem szállt szembe a gonosszal, hanem engedte, hogy megöljék, s ezzel megváltást szerzett a világnak.

Mert ő nem egyszerűen alulmaradt ellenfeleivel szemben, és nem is csupán erkölcsi győzelmet aratott, mint a tragikus hősök, hanem azokat, akik elítélték és megölték, felemelte oda, ahol ő van, és egy új világ kapuit tárta ki előttük, felkínálva nekik Isten irgalmát. Az ő passiója tehát nem passzivitás volt, és nem is csupán reakció, hanem egyben kezdeményezés, meghívás is, a legnagyobb tett, melyet csak ember végbevitt a földön.

Urunk Jézus, taníts meg minket, hogy Hozzád hasonlóan megkeményítsük arcunkat, mint a kőszikla, de soha ne keményítsük meg a szívünket. Ha olykor megbántva, megalázva érezzük is magunkat, ne engedd, hogy bezárkózzunk sértettségünkbe. Ha szenvedünk is a minket ért méltánytalanság miatt, adj erőt, hogy ne forduljunk el végleg embertársunktól, hanem életünkben, halálunkban egyaránt merjük felkínálni neki az üdvösséget, Isten irgalmasságát.

2017. június 18., vasárnap

Krisztus Testének és Vérének Ünnepe, Úrnapja

MTörv 8,2-3.14b-16a

Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged és eledelül mannát adott neked, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, hogy megmutassa neked, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. fel ne fuvalkodjék szíved, s meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Hogy vezéred volt a nagy és rettenetes pusztán, amelyben tüzes leheletű kígyó, skorpió és kiaszott föld volt, és egy szemernyi víz sem. Aki forrást fakasztott neked a kemény sziklából, s atyáid által nem ismert mannával etetett téged a pusztában, s miután megsanyargatott és próbára tett, végül megkönyörült rajtad.

1Kor 10,16-17

Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Jn 6,51-58

Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus azt felelte nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. (...)


Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána. Azért hagyja, hogy éhezzünk, hogy rá gondoljunk, hogy vágyakozzunk utána. Isten nem azt akarja, hogy tékozló fiú legyünk, hogy távol kerüljünk menyegzős asztalától, hanem hogy elemi erővel éhezzünk szeretetére, hogy semmit se kívánjunk rajta kívül, hogy semmi másra ne éhezzünk, csak az ő kenyerére, az ő szent Fiának feltámadt életére. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezünk Istenre, ha szomjazunk Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozunk, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke.

Az Oltáriszentség a vágyak emberének való, a lelkileg intelligensnek, aki felismeri apró emberi vágyai mögött azt a mélyebb vágyakozást, amelyet egyedül Isten tud betölteni. A szentáldozás beavatás a végtelen örök életbe, ahol egész életünk a Szentháromság egy Istenből fog táplálkozni. A szentáldozás felszakítja e világ színfalait, és az örök élet vidékeire ragad el, ahol Jézus Krisztus lesz az életünk. Az egész kozmosz élni kezd, minden róla beszél, minden hozzá vezet. Úgy szemléljük a fákat, a csillagokat, a hegyoldalban kanyargó elhagyatott ösvényt, a csendes délutáni tájat, mint aki végre valóban szerelmes, és az is marad örökre. Ez a legmagasabb szintű létmód, amelyet elérhet az ember itt a földön.

A legméltóságosabb Oltáriszentségben jelenlévő Urunk, Jézus Krisztus, adj nekünk égő szomjúságot szereteted után! Segíts, hogy az áldozás perceiben figyelmes lélekkel, szívünk legszemélyesebb hangján és legbensőségesebb érzéseivel szóljunk Hozzád, s kegyelmi jelenlétedben megmaradva áldozástól áldozásig éljünk, amíg csak el nem jössz értünk, és magaddal nem viszel bennünket, hogy örökre Veled legyünk.

2017. június 17., szombat

Évközi 10. hét

2Kor 5,14-21

Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.

Mt 5,33-37

Szintén hallottátok, hogy azt mondták a régieknek: ,,Ne esküdj hamisan, hanem add meg az Úrnak, amire esküdtél!” Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.


Nem egymásnak kellene élnünk, egyik Krisztus-hívő a másiknak? Nem, mert ez csak következmény, és nem forrás. Az ősbűn következményeként az lett számunkra természetes, hogy önmagunknak éljünk, akár durván és másokat letiporva, akár elegánsan álcázva önzésünket, nemegyszer vallásos mezbe bújtatva. Ebből a bűnös és egészségtelen önközpontúságba ágyazottságunkból radikálisan és eredményesen egyedül Krisztus képes kiszakítani, aki Isten szeretetével szeret minket. Az ő irántunk való szeretetének nem kell tisztulnia, sem növekednie.

Mert az a szeretet, amely nem egészen tiszta és nem elég mély, megijeszthet bennünket. A bőrünkön, a szívünkben, testestül-lelkestül érezzük, ha a ránk irányuló szeretet önzéstől, birtoklástól, állhatatlanságtól sebzett. Ez aztán azt is előidézheti, hogy gyorsan visszahúzódunk csigaházunkba, s megpróbálunk saját magunk szeretetet adni magunknak – ez azonban nem más, mint a biztos önmagunkba fulladás kezdete. Aki viszont engedi, hogy feltáruljon előtte Krisztus szeretete a maga méreteinek teljességében, az megragadottá válik, s megérzi az ebből a hasonlíthatatlan szeretetből fakadó sürgetést. Nem őrült munkaláz ez, türelmetlen igyekvés hanem szerelmes sürgetés – egy soha nem sejtett, de már jelenvaló új világból érkező hang édes szólítása, egy tekintet, egy tiszta arc csendes ragyogása.

Urunk Jézus, a Te irántunk való szereteted sem nem tisztul, sem nem növekszik vagy csökken, hanem szüntelen intenzitással árad felénk öröktől fogva és mindörökké. Mégis, e szeretet mélységes valósága csak fokozatosan tárul fel előttünk, mert ha egyszerre szembesülnénk vele, megijednénk tőle, és talán el sem bírnánk viselni. Kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy miközben egyre többet ismerünk meg végtelen szereted magasságából és mélységéből, egyre jobban Neked éljünk, s a kisebb, de esetleg fényesebb lánggal égő szereteteket mind a Te örökkön izzó
szeretetedben tisztítsuk meg.

2017. június 16., péntek

Évközi 10. hét

2Kor 4,7-15

Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. Mert minket, élőket, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön. Bennünk tehát a halál munkálkodik, bennetek pedig az élet. Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amiről írva van: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.

Mt 5,27-32

Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ,,Ne paráználkodj!” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson. Azt is mondták: ,,Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét – kivéve a paráznaság esetét –, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.


Gyönyörűségesen gazdag jelentést hordoz a törékeny cserépedényben lévő kincs képe. A hit és a kegyelem kincséről van szó, de még többről is. Ez a kincs egyszerre világosság, ismeret és erő, kapcsolat, élő közösség az Atyával a Fiú által a Szentlélekben – ez a kincs maga Isten országa. Az, ahogyan Isten világosságot támaszt szívünkben, vagyis hitet ébreszt bennünk, ahhoz hasonlít, mint mikor Isten megteremtette a világosságot a földön. S ahogy akkor Isten Lelke lebegett a vizek fölött, úgy most is ő az, akit kiárasztva szívünkbe Isten fényt gyújt lelkünk szemének, hogy megláthassuk dicsőségét Jézus Krisztus arcán, vagyis azt, hogy Jézus istenségében egylényegű az Atyával.

Törékeny cserépedény mivoltunk hármat jelent. Először is a külső támadásoknak, divatos elméleteknek, az evangéliummal szöges ellentétben álló közízlésnek és értékrendnek való kiszolgáltatottságunkat. Másodszor Isten kegyelmének belső fenyegetettségét. Ez a veszélyesebb: saját gyarlóságunk, rosszra hajló természetünk még inkább képes kikezdeni bennünk ezt a fönséges ismeretet, mint a külső hatások. S végül harmadszor azt a kísértést, hogy gyöngeségünket megpróbáljuk erőnek álcázni; mindenáron erősnek akarunk látszani, miközben csak erőszakosak és érzéketlenek vagyunk.

Áldott légy, Urunk Jézus, azért a kincsért, melyet ránk bíztál üdvösségünkre és testvéreink javára. Köszönjük törékeny cserépedény voltunkat, mely állandóan emlékeztet arra, hogy nem a mi erőnkkel, hanem a Tiéddel kell őriznünk ezt a drága kincset. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy bizalommal Rád hagyatkozzunk, s mindenkor megmaradjunk Isten műveinek szemlélésében, a Te életadó ismeretedben, és a szüntelen hálaadásban. 

2017. június 15., csütörtök

Évközi 10. hét

2Kor 3,15 – 4,1.3-6

(...) Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által. Mivel tehát ilyen szolgálatunk van, miután irgalmasságot nyertünk, nem csüggedünk el, Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok előtt van eltakarva, akik elvesznek, akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra. Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. Mert Isten, aki azt mondta: „A sötétségből világosság ragyogjon fel”, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.

Mt 5,20-26

Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ,,Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ,,Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ,,Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.


Az evangélium megértése elsősorban nem intellektuális képességeken múlik, hanem a belső hozzáálláson. Isten végső kinyilatkoztatása ugyanis nem csupán ismeretek, tanítások, tanácsok gyűjteménye, hanem mindenekelőtt életének, legbensőbb titkának feltárása és közlése. Azt pedig már emberi kapcsolatainkban is napról napra tapasztaljuk, hogy kevés, ha csupán értelemmel akarjuk megérteni a másikat; ahhoz, hogy személyének titkához közelebb kerüljünk, a szeretet adta megismerőképességre van szükség. Az önközlés végső oka és célja nem is lehet más, mint a szeretet, melyben a felek kölcsönösen feltárják s megosztják egymással létezésük legmélyebb titkát, személyük egyedülálló világát.

Jézus Krisztust sem lehetséges megértenünk, ha csupán Isten törvényeinek, erkölcsi elvárásainak kihirdetőjét látjuk benne, nem pedig Isten Fiát, aki Isten életét akarja megosztani velünk. Igaz voltunk, amelynek felül kell múlnia az írástudókét és farizeusokét, nem elsősorban erőfeszítéseink eredménye – hiszen akkor éppen az írástudók és farizeusok bűnébe esnénk, akik magukat igaznak jelentették ki –, hanem abból fakad, hogy őt, aki hozzánk akar jönni, az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű Istenként a szívünkbe fogadjuk.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy döntéseink és tetteink abból a mélységből táplálkozzanak, amelyben a szentmisén találkozunk Veled igédben és eucharisztikus jelenlétedben. Segíts, hogy szentáldozásról szentáldozásra haladva lehulljon szemünk elől az evangéliumot takaró lepel, arcodon mind jobban felragyogjon számunkra Isten dicsőségének ismerete, s így testvéreink számára a mi arcunkon is egyre inkább fel tudjon fényleni a Te dicsőséged ragyogása.

2017. június 14., szerda

Évközi 10. hét

2Kor 3,4-11

Isten iránt ilyen bizalmunk Krisztus által van. Nem mintha magunktól, mintegy saját erőnkből képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezőleg: a mi képességünk Istentől van. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké: mert a betű öl, a Lélek pedig éltet. Ha már a halálnak a betűkkel, kövekre írt szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy Izrael fiai nem nézhettek Mózes arcára arcának mulandó dicsősége miatt, hogyne lenne még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Mert ha már a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, sokkal dicsőségesebb az igazság szolgálata. Sőt, ami ott dicsőséges volt, ezen túláradó dicsőség miatt már nem is dicsőséges. Mert ha a mulandó dicsőséges, sokkal dicsőségesebb a maradandó.

Mt 5,17-19

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.


A törvény jó, mert lemér bennünket. A bukott Ádám ivadékainak szükségük is van rá, hogy Istentől fogódzópontokat, jelzőkarókat kapjanak, mert enélkül nem tudnák megkülönböztetni a jót a rossztól. A világ fiai azonban nem hajlandók tudomást venni a jó és a rossz objektív kategóriáiról. Öntörvényűségükben saját maguk akarják megszabni, mi jó és mi nem, az erkölcs helyébe a közvéleményt, a bűn helyébe a jogszerűtlenséget állítva. Minket is megkísért olykor, hogy felülbíráljuk az isteni törvényt, vagy legalábbis a mi esetünkben való érvényességét. Azt gondoljuk, a mi helyzetünk annyira sajátos és egyedi eset, hogy arra bizonyára nem vonatkozik a Tízparancs, vagy legalábbis nem úgy, mint másokra. A Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjaként a törvény felett állónak szeretnénk látni magunkat, s közben nem vesszük észre, hogy aki csak úgy túlteszi magát Isten parancsain, annak e parancsok a halált jelentik.

Az igazi szabadság nem szemben áll az isteni törvénnyel, hiszen mindkettő Istentől származik és üdvösségünket szolgálja. A szabadság mintegy a törvényből nő ki, hogy közvetlenül részesítsen Isten életében. A törvény ugyanis nem holt betű, hanem éltető, Lélekkel teli valóság, hiszen Urunk nem csupán tanítást adott, hanem a Szentlelket is megadta, hogy a Tízparancsot összefoglaló egyetlen parancsát teljesítve méltók lehessünk az istengyermeki élethez: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” A krisztusi törvény hordozója, az Egyház pedig szentségei, mindenekelőtt a keresztség és az Eucharisztia által az utolsó napig őrzi és közvetíti az Isten és ember szerelmének minden emberi elképzelést felülmúló teljességét.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy a törvényt istenítve a holt betűhöz ragaszkodjunk, s kioltsuk magunkban a Lelket. Ne engedd azt sem, hogy alkudozásba kezdve a törvényt illetően a világ szellemének hódoljunk, s észrevétlenül elkezdjünk sodródni a lelki halál felé. Szítsd fel inkább lelkünkben Szentlelkedet, hogy őt egyre jobban befogadva megtapasztaljuk, hogy a törvény valójában nem is parancs, hanem élet, Isten belső életének kiáradása, s szívünk kitáguljon Te szereteted mérhetetlen tágasságára, ahol egy ióta vagy egy vesszőcske sem vész el, hanem az egész törvény elnyeri beteljesedését.

2017. június 13., kedd

Évközi 10. hét

2Kor 1,18-22

Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen” is meg ,,nem” is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen” is meg ,,nem” is, hanem az ,,igen” valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen” lett őbenne. Ezért az ,,ámen” is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.

Mt 5,13-16

Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.


Nem a magunk ízével kell megízesíteni, nem a magunk világosságával kell bevilágítani a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk. Hogyan? Úgy, hogy testestül-lelkestül „igen”-né leszünk Krisztus számára, ahogyan ő „Igen”-né lett az Atya számára, kétszeresen is: az Atya „Igen”-je a világra és benne ránk, emberekre, akiket őbenne és az ő képére teremtett, s az emberiség „igen”-je Isten akaratára, örök tervére. Amikor Jézus a föld sójának s a világ világosságának nevezett bennünket, ezzel azt a küldetést bízta ránk, hogy mi képviseljük a világban az Atya benne kimondott „igen”-jét.

És itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk a fontos. Akárcsak az Amennel, itt is Isten cselekvésére mondunk igent. Átengedjük neki az irányítást, és hagyjuk, hogy általunk ő cselekedjék. Ez azonban korántsem úgy működik, mint mikor egy bábut dróton rángatnak, vagy mint mikor a repülőgép vezetője a robotpilótára bízza a vezérlést. Épp ellenkezőleg: paradox módon szabadságunk teljesedik ki abban, hogy Isten akaratára igent mondunk. Személyes akaratunk nem foszlik szét, amikor az isteni akarattal együttműködik, hanem magasabb fokra emelkedik. Sőt az is nyilvánvaló lesz, hogy szabadságunk éppenséggel akkor volt korlátozott, míg látszólag teljesen szabadon a magunk akarata szerint cselekedtünk – valójában ugyanis önmagunk függetlenségének illúziója tartott fogva.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mi is „igen”-né váljunk, igent mondva a nekünk szóló hívásra, igent mondva a nekünk adott küldetésre, akárcsak a Boldogságos Szűz. Ne engedd, hogy a külső körülmények vagy belső korlátaink megakadályozzák, hogy teljes akarattal igent mondjunk mennyei Atyád szent akaratára, s így létezésünk a lehető legmagasabb szabadsági fokra emelkedjék, amely mellett eltörpül minden emberi önmegvalósítás. Segíts, hogy egyre inkább „igen”-né válva egyre inkább önmagunkká is váljunk, s így valóban ízt és világosságot tudjunk adni a világnak.

2017. június 12., hétfő

Évközi 10. hét

2Kor 1,1-7

Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér, Isten korintusi egyházának, valamint az összes szenteknek, akik egész Achájában vannak. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is.

Mt 5,1-12

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.”


Ne gondoljuk, hogy a földi siralomvölgy képének csak a középkor mára túlhaladott világnézetében volt helye, a modern kereszténységhez már nem illik. Éppen ma, a fogyasztást bálványozó, élvhajhász és a természetet gátlástalanul kizsákmányoló korunkban kell komolyan rádöbbennünk arra, hogy minden csak hiábavalóság, ami után oly sokan törik magukat. A gyakorlati materializmus és a szellemi kotyvalékok fertőjében tocsogva van csak okunk igazán elszomorodni, hogy hová is süllyedtünk. Jó elhatározásaink kudarca, bűneink elleni küzdelmünk hiábavalósága, kisebb és nagyobb hűtlenségeink ugyancsak bőven adnak okot a szomorúságra. Mintha Krisztus el sem jött volna, és meg sem váltott volna bennünket.

Bizony, meg kell tapasztalnunk a szomorúságot, meg kell ízlelnünk önmagunk s a világ hiábavalóságát, hogy az isteni vigasztalás elérjen minket. El kell jutnunk addig a pontig, amikor már emberileg végképp reménytelennek látszik minden, s akkor hirtelen átfordul az egész, s megízleljük azt a vigasztalást, amely minden szomorúságot legyőz bennünk. Egy bizonyosfajta, istenes szomorúság nélkül nem is képzelhető el hiteles keresztény élet, mert csak belőle fakadhat őszinte, isteni öröm.

Urunk, Jézus Krisztus, Te sohasem ígérted, hogy követőid arcáról nem hervad le a mosoly, hogy gondtalan lesz az életünk és nem lesz okunk szomorkodásra, hanem azt mondtad, hogy „boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek”. Ne engedd, hogy e világ hiábavalósága láttán eltakarjuk szemünket, ne hagyd, hogy önmagunk és a világ sötétsége elől menekülve keserűségünket különféle édességekkel, pótszerekkel érzéstelenítsük, hanem taníts meg sírni azzal a sírással, mely a vigasztalás forrását nyitja meg szívünkben. Add, hogy csak Tőled várjunk vigasztalást, s ezáltal mi magunk is megvigasztalhassunk másokat, nem elkenve az igazságot, csak hogy fájdalmat ne okozzunk, hanem a világ fájdalmas hiábavalóságát feltárva, a krisztusi örömhír minden szomorúságot gyökerében orvosló vigasztalását nyújtva testvéreinknek.

2017. június 11., vasárnap

Szentháromság vasárnapja

Kiv 34,4b-6.8-9

Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: ,,Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: ,,Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”

2Kor 13,11-13

Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Jn 3,16-18

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.


Az Úr Jézus legnagyobb ingyenes ajándéka, vagyis kegyelme a Szentlélek. Hiszen Szent János első levelében két dolgot állít: szeretet az Isten és a szeretet Istentől való. Pünkösd üzenete az, hogy a Szentlélek bennünk van, ő támasztja bennünk a hit csodáját, ő kelt örök reménységet szívünkben és sodor bele a Szentháromság legsajátosabb életébe: a tiszta és végtelen szeretetbe. Ő, aki az Atya és a Fiú lehelete, közös élete, szeretete: ő járja át legbensőbb világunkat és kapcsol bele az Atya és a Fiú életébe.

A Szentlélek azonban nemcsak a Szentháromság legbensőbb közösségébe von bennünket, hanem egymás között is ezt a mélységes isteni örök közösséget építi. Jézus a szőlőtő, melynek gyökerei az Atyába nyúlnak, mi pedig a szőlővesszők; ugyanaz az éltető nedv kering bennünk, ugyanaz a Szentlélek. Ez az Egyház, ez a Krisztusban élő család, szerzetesközösség, barátság legmélye. Szinte vakmerőségig menő kaland, ugyanakkor keresztény kötelességünk is leszállni kapcsolataink isteni mélységeibe. Mindennap időt kell szentelnünk rá, hogy e misztériumot szemléljük. Végtelen a közösség a hívő és egymást vállaló testvérek között, s ehhez képest minden bántó, fájó ellentét, mely közöttük van, szinte eltörpül, mert nem végtelen és nem örök.

Hála Neked, fölséges Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek, szentháromságos életed kinyilatkoztatásáért, s azért az kegyelemért, hogy a realista, sőt naturalista nyár felé haladva a szent liturgia által mind szellemibb, istenibb mélységekbe vezetsz bennünket. Nyilvánítsd ki és erősítsd meg, kérünk, a Szentlélek közösségét Egyházadban, mely közösség az Atyával és az ő szent Fiával, de ugyanúgy, ugyanolyan erősen, ugyancsak örök életre szólóan közösség közöttünk is.

2017. június 10., szombat

Évközi 9. hét

Tób 12,1.5-15.20

(...) Akkor Ráfael félre hívta mindkettőt és ezt mondta nekik: „Dicsőítsétek Istent és valljátok meg minden élőlény előtt azért a jóért, amit velünk tett. Áldjátok és dicsőítsétek nevét. Isten tetteit hirdessétek és ne szűnjetek megvallani. A király titkát jó elrejteni, Isten tetteit azonban föl kell fedni és meg kell vallani. Tegyétek a jót és akkor a gonosz nem árthat nektek. Jó az imádság böjttel és az alamizsna igazsággal. Többet ér a kevés igazsággal, mint a sok igazságtalansággal. Jobb alamizsnát adni, mint aranykincset gyűjteni. Az alamizsna megment a haláltól és megtisztít minden bűntől. Akik jótékonykodnak, életet nyernek: de akik bűnt és igazságtalanságot cselekszenek, ellenségei saját maguknak. Megmondom nektek a teljes igazságot és semmit sem titkolok el előttetek. (...) Én Ráfael vagyok, egy a hét szent angyal közül, akik készen állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk.” Ezért dicsőítsétek az Urat ezen a földön és magasztaljátok Istent. Most visszatérek ahhoz, aki küldött engem. Írjatok le mindent, ami történt veletek.” Ezzel fölemelkedett.

Mk 12,38-44

Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”


Mindnyájan szegények vagyunk: mezítelenül jöttünk ki anyánk méhéből, és mezítelenül hagyjuk el ezt a világot. Akinek azonban vagyona van, aki sokat birtokol, annak szeme elől ez a gazdagság, ez a sok könnyen eltakarja létbeli szegénységét. Ezzel szemben a szegény asszony a két fillért a perselybe dobva egész valójával Isten karjaiba vetette magát, elismerve elégtelenségét és teljes bizalommal ráhagyatkozva az ő gondviselő szeretetére. A jézusi matematika szerint a sok és a kevés egyre megy: a császárt talán el lehet kápráztatni a sokkal, Istent azonban csak a minden hatja meg. S mindenki „gazdag”, aki kevesebbet ad, mint mindent, kevesebbet, mint önmagát.

Isten nem elsősorban látványos, nagy tetteket vár tőlünk, mint inkább mindennapi, „kétfilléres” jócselekedeteket, melyeket alig vesznek észre az emberek, s talán mi magunk sem, mert már annyira természetessé váltak. Ha az imádság és az alamizsnálkodás – az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása –, melyet Ráfael angyal Tóbitnak és Tóbiásnak lelkére kötött, szinte már létformánkká lett, az angyalokhoz válunk hasonlóvá, aki mintegy Isten dicséretéből, imádásából van összeszőve, Istentől jön és hozzá megy – ez a létezése. S az ember legmagasabb rendű hivatása ugyancsak az, hogy imádja az őt a semmiből előhívó Teremtőjét, méghozzá testestül-lelkestül.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a szegény özvegyasszonytól tanulva fontolgatás és méricskélés nélkül bízzuk magunkat mennyei Atyánk gondviselő szeretetére, soha szem elől nem tévesztve az egyetlen szükségeset. Szenteld meg imádságunkat, jó törekvéseinket és igyekezetünket, járd át Szentlelkeddel értelmünket, érzelmeinket, tudatos és tudattalan világunkat, hogy egész életünk istentiszteletté váljék az Atya dicsőségére és testvéreink javára.

2017. június 9., péntek

Évközi 9. hét

Tób 11,5-17

Anna csak ült és kémlelte fia útját. Egyszer csak megpillantotta őt, amint közeledett és ezt mondta apjának: ,,Nézd, jön a fiad, meg az a férfi, aki elment vele.” Ráfael így szólt Tóbiáshoz, mielőtt apjához ért volna: ,,Tudom, hogy apád szeme megnyílik. Kend a hal epéjét szemére. Az orvosság majd bántja a szemet és leválasztja a fehér foltokat a szeméről és apád meglátja a világosságot.” Anna eléje szaladt, nyakába borult és így szólt hozzá: ,,Újra látlak fiam, most már meghalhatok.” És könnyekre fakadt. Tóbit is fölkelt, megbotlottak lábai, de kiment a bejárat ajtajáig. Tóbiás eléje szaladt, kezében vitte a hal epéjét, ráfújta apja szemére, átkarolta őt és így szólt hozzá: ,,Légy erős lelkű, apám!” Majd megkente szemét orvossággal és az hatott. Majd mindkét kezével kivette a hártyát a szeme sarkából. Ekkor Tóbit nyakába borult, sírni kezdett, és így szólt: ,,Látlak, fiam, szemem fénye!” Majd könnyekre fakadt és ezt mondta: ,,Áldott legyen az Isten és legyen áldott az ő nagy neve, és áldottak az ő szent angyalai örökkön-örökké. Ő fenyített meg, és íme, látom fiamat, Tóbiást.” Tóbit és felesége Anna bement a házba örvendezve és Istent magasztalva egész szívvel mindazért, ami vele történt. Tóbiás elbeszélte apjának, hogy az Úr Isten sikeressé tette útját, meghozta a pénzt, feleségül vette Sárát, Ráguel leányát. Íme, jön és közeledik Ninive kapujához. Tóbit és Anna megörültek, és kimentek menyük elé Ninive kapujához. Ninive lakói látták Tóbitot, amint segítség nélkül jár-kel, s csodálkoztak. Tóbit elbeszélte nekik fennhangon dicsérve Istent, milyen könyörületes volt iránta Isten és megnyitotta szemét. Amikor Tóbit közel ért Sárához, fiának Tóbiásnak a feleségéhez, áldást mondott rá ezekkel a szavakkal: ,,Isten hozott, leányom! Legyen áldott a te Istened, aki hozzánk vezetett téged, leányom! Lépj be a te otthonodba egészségben, áldással és örömmel, jöjj, leányom!” Ezen a napon nagy örömünnep volt a Ninivében élő minden zsidó számára.

Mk 12,35-37

Jézus, amikor a templomban tanított, megkérdezte: ,,Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Krisztus Dávid Fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: „,Így szól az Úr az én Uramhoz: Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.” Ha maga Dávid Urának nevezi őt, akkor hogyan lehet a fia?” S a hatalmas tömeg szívesen hallgatta őt.


Tóbiás hazaérkezésének jelenetét át- meg átszövik az újszövetségi utalások, finom párhuzamok. Tóbiás és édesanyjának találkozása a tékozló fiú hazatérését juttatja eszünkbe, akit atyja szintén már messziről meglátott és eléje sietett. Igaz, itt nem az atyai házat könnyelműen elhagyó fiúról van szó, azonban rá is igaz, hogy elveszett, de megkerült, meghalt, és feltámadt, hiszen szülei már halottnak vélték, sőt anyja el is siratta. Amikor Anna a viszontlátás örömétől sírva fakad, és fia nyakába borul, szavai azokat a szavakat előlegzik, melyeket az agg Simeon mondott, mikor a kisded Jézust karjába vette a templomban. Ahogy pedig a látását visszanyerő Tóbit dicsőíti Istent, ez azzal a magasztaló énekkel állítható párhuzamba, melyet a Szűzanya énekelt az Erzsébettel való találkozásakor.

Az egész jelenetet az öröm és Isten magasztalása hatja át. Ráfael angyal minden bizonnyal otthon érezhette magát ebben a házban, ahol mindenért hálát adtak Istennek. Még Anna is, aki a leggyarlóbb volt hármuk közül, kishitűségében, zsörtölődésében a leginkább hozzánk hasonló, példakép lehet előttünk türelme és odaadó szeretete miatt, amellyel kitartott megvakult férje mellett, s a reménytelenségben is megőrzött reménykedése miatt, amellyel bár már halottnak vélte, mégis mindennap hazavárta fiát.

Urunk Jézus, kérünk Téged, hogy mi is, akárcsak Tóbiás és családja, állandóan a bizalom és az istendicséret légkörében éljünk, s ebből ne lépjünk ki sem akkor, amikor egészség, áldás és öröm, sem pedig akkor, amikor megpróbáltatás és szenvedés jut osztályrészünkül. Taníts meg a folytonos hálaadás lelkületére, s tartsd távol tőlünk a lázadozás és zúgolódás szellemét, hogy ne a mi elvárásainkhoz akarjuk igazítani Istent, hanem készséges szívvel ráhagyatkozzunk szent akaratára, hiszen ő szüntelenül azon munkálkodik, hogy örökké tartó egészségben, áldásban és örömben legyen részünk.

2017. június 8., csütörtök

Évközi 9. hét

Tób 6,10-11a;7,1.9-17;8,4-10

(...) Akkor Tóbiás fölkelt ágyából és ezt mondta Sárának: »Kelj föl, nővérem! Imádkozzunk és könyörögjünk Urunkhoz, hogy elnyerjük oltalmát és kegyelmét.« Sára fölkelt, és elkezdtek imádkozni és könyörögni az Úrhoz, hogy oltalmat nyerjenek. Elkezdték mondani: »Áldott vagy, atyáink Istene, és áldott a te neved örökkön örökké! Áldjon téged az ég és minden teremtményed mindörökké. Te alkottad Ádámot, és segítőtársul adtad neki Évát, és kettőjüktől származik az emberi nem. Azt mondtad, nem jó az embernek egyedül lenni: Alkossunk neki hozzá hasonló segítőtársat. Én most nem élvezetvágyból veszem el nővéremet, hanem tiszta szándékkal. Engedd, hogy irgalmat találjak és találjon ő is, és egészségben öregedjünk meg mindketten.« Majd ráfelelték: Ámen. Aztán átaludták az éjszakát. (...)

Mk 12,28b-34

Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.


Egyedül Isten a tiszta forrás, mi nem vagyunk azok. Ezért ha magunkat mint forrást kínáljuk fel testvéreinknek, óhatatlanul beszennyezzük őket. Az anya, aki elkényezteti gyerekét; az anyós, aki mindenbe beleszólva tönkreteszi a fiatalok házasságát; a férj, aki féltékenységével megöli felesége szerelmét, mind ugyanott hibázik: saját szeretetének megtisztítatlan forrásából itatja azt, akit szeret, s ahelyett, hogy az életet táplálná benne, megmérgezi őt. Csak az Istennel egyesült ember kínálhatja fel a másik ember számára szívének forrását, és mondhatja: Jöjj, és igyál! Hiszen maga az Úr Jézus ígéri: „Aki hisz bennem, annak szívéből élő vizek forrásai fakadnak.” A kölcsönös szeretet azonban azt követeli, hogy mindkét fél tiszta forrássá legyen, hogy egyikük szeretete, szerelme se hozzon halált a másikra.

Az Istennel egyesült ember szeretetében örök Pünkösd van: a Szentlélek szüntelen áradása. Az evangélium szerinti házasság is csak az ilyen tiszta, kölcsönös szeretetben állhat fenn. Az Istennel egyesült házasfelek testi önátadásában ugyanis maga Isten van jelen. A krisztusi házasság nem csupán felbonthatatlan, de felbomolhatatlan is, mert Isten a forrása, alapja, összetartó kapcsa. A két ember benne járja együtt az üdvösség útját, megtapasztalva, hogy a két főparancs nem csupán hasonló, de valójában egy és ugyanaz a valóság; nincs többé kétféle szeretet, hanem csak egy, mely Isten belső életéből fakad. Aki ezt megsejti, „nem jár messze Isten országától”. Aki pedig nap mint nap gyakorolja, be is lép oda.

Urunk Jézus, arra tanítasz bennünket, hogy ahhoz, hogy szívünk tiszta forrás lehessen, melynek vizét bátran kínálhatjuk annak, akit szeretünk, imádságban kell átmennünk az éjszakán, és Istennel egyesülnünk, mielőtt egymással egyesülnénk. Tisztítsd meg, kérünk, szívünket az érzékek, a lelkiek és a szellemiek éjszakájában, hogy hitünk, reményünk és szeretetünk alapja már egyedül a mindenható Isten legyen, s azzal a szeretettel tudjunk szeretni, mellyel Te szeretsz bennünket, feltétel nélkül és visszavonhatatlanul.

2017. június 7., szerda

Évközi 9. hét

Tób 3,1-11a.16-17a

(...) Történt pedig ugyanezen a napon, hogy Sára, Ráguel leánya, a médiai Ekbatanában atyjának egyik szolgálóleánya részéről becsmérlést hallott. Hét férfinek adták ugyanis feleségül, de Azmódeus, a gonosz szellem megölte őket, mielőtt megtörtént volna vele, ami az asszonyokkal történni szokott. A szolgálóleány ezt mondta neki: „Te ölted meg férjeidet! Íme, már hetet adtak hozzád és egyikkel sem volt szerencséd. Miért büntetsz minket férjeid miatt, mivel meghaltak? Menj utánuk te is, ne lássunk tőled soha se fiút, se leányt.” (...) Ugyanabban az időben mindkettőjük imádsága meghallgatást nyert a fölséges Isten színe előtt, és elküldte Ráfael angyalt, hogy gyógyítsa meg mindkettőt. (...)

Mk 12,18-27

Ekkor odamentek hozzá a szadduceusok, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és hátrahagyja feleségét gyermek nélkül, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el azt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik. Elvette az asszonyt hasonlóképpen mind a hét, és nem hagytak utódot. Mindezek után végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát, amikor feltámadnak, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Mert hétnek volt a felesége.” Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak föltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak felől pedig, mármint hogy feltámadnak, nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondta neki Isten, amikor szólt: »Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene?« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagyon tévedtek.”


Az Evangéliumban és az Olvasmányban egyaránt szó van egy asszonyról, akit hétszer adtak férjhez. Sára története keserű valóság, a gonosz szellem műve, a szadduceusok által felhozott, a mózesi törvényre hivatkozó, teológiai problémaként beállított eset azonban erőltetett és abszurd, annak tipikus példája, amikor valaki egy kinyilatkoztatott igazság el nem fogadását éppen a Biblia alapján akarja megindokolni. Jézus rá is mutat – nem minden irónia nélkül – vitapartnereinek hiányos szentírásismeretére és hitetlenségére: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát!” És ő is Mózesre hivatkozva érvel, miközben egészen új horizontot nyit hallgatósága előtt, akiknek a feltámadásról csak homályos elképzelésük volt.

Ráfael angyal, ami azt jelenti, hogy teljesen Istenre koncentrált lény, Isten erejének hordozója, aki mindenestül kész ezzel az erővel Isten és az ember szolgálatára lenni. Ő már annak a beteljesedett életnek a képviselője, melyről Jézus beszél a mai Evangéliumban. Ennek az életnek a boldogsága mérhetetlenül nagyobb, mint Tóbiásé és Sáráé, amikor férj és feleség lettek, mert a házasságkötés még csak a kezdete egy útnak, s az embernek növekednie kell, megtisztulnia és megtérnie, jócselekedeteket végbevinnie, hogy Isten előtt kedves lehessen. Az örökkévalóságban azonban lezárul az érdemszerzés ideje, eltűnnek tökéletlenségeink és korlátaink; kapcsolatunk Istennel, házastársunkkal és minden emberrel hasonlíthatatlanul mélyebb, intenzívebb és tisztább lesz, s el nem múlik soha.

Urunk, Jézus Krisztus, amint Ráfael angyal segítségével Tóbit és Sára megszabadult kétségbeesett helyzetéből, úgy akarsz bennünket is kiemelni ebből a halálra szánt, reménytelenségnek alávetett világból, hogy örök életed boldogságából részt adj nekünk. Add kegyelmedet, hogy míg itt e földön élünk, hűségesen járjuk Veled utunkat, s vágyódjunk a Te feltámadott életedre, ahol megszűnik befejezetlenségünk, és létezésünk minden esetlegességtől és önzéstől megszabadulva kiteljesedik a Te méreteidre.