2017. június 10., szombat

Évközi 9. hét

Tób 12,1.5-15.20

(...) Akkor Ráfael félre hívta mindkettőt és ezt mondta nekik: „Dicsőítsétek Istent és valljátok meg minden élőlény előtt azért a jóért, amit velünk tett. Áldjátok és dicsőítsétek nevét. Isten tetteit hirdessétek és ne szűnjetek megvallani. A király titkát jó elrejteni, Isten tetteit azonban föl kell fedni és meg kell vallani. Tegyétek a jót és akkor a gonosz nem árthat nektek. Jó az imádság böjttel és az alamizsna igazsággal. Többet ér a kevés igazsággal, mint a sok igazságtalansággal. Jobb alamizsnát adni, mint aranykincset gyűjteni. Az alamizsna megment a haláltól és megtisztít minden bűntől. Akik jótékonykodnak, életet nyernek: de akik bűnt és igazságtalanságot cselekszenek, ellenségei saját maguknak. Megmondom nektek a teljes igazságot és semmit sem titkolok el előttetek. (...) Én Ráfael vagyok, egy a hét szent angyal közül, akik készen állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk.” Ezért dicsőítsétek az Urat ezen a földön és magasztaljátok Istent. Most visszatérek ahhoz, aki küldött engem. Írjatok le mindent, ami történt veletek.” Ezzel fölemelkedett.

Mk 12,38-44

Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”


Mindnyájan szegények vagyunk: mezítelenül jöttünk ki anyánk méhéből, és mezítelenül hagyjuk el ezt a világot. Akinek azonban vagyona van, aki sokat birtokol, annak szeme elől ez a gazdagság, ez a sok könnyen eltakarja létbeli szegénységét. Ezzel szemben a szegény asszony a két fillért a perselybe dobva egész valójával Isten karjaiba vetette magát, elismerve elégtelenségét és teljes bizalommal ráhagyatkozva az ő gondviselő szeretetére. A jézusi matematika szerint a sok és a kevés egyre megy: a császárt talán el lehet kápráztatni a sokkal, Istent azonban csak a minden hatja meg. S mindenki „gazdag”, aki kevesebbet ad, mint mindent, kevesebbet, mint önmagát.

Isten nem elsősorban látványos, nagy tetteket vár tőlünk, mint inkább mindennapi, „kétfilléres” jócselekedeteket, melyeket alig vesznek észre az emberek, s talán mi magunk sem, mert már annyira természetessé váltak. Ha az imádság és az alamizsnálkodás – az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása –, melyet Ráfael angyal Tóbitnak és Tóbiásnak lelkére kötött, szinte már létformánkká lett, az angyalokhoz válunk hasonlóvá, aki mintegy Isten dicséretéből, imádásából van összeszőve, Istentől jön és hozzá megy – ez a létezése. S az ember legmagasabb rendű hivatása ugyancsak az, hogy imádja az őt a semmiből előhívó Teremtőjét, méghozzá testestül-lelkestül.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a szegény özvegyasszonytól tanulva fontolgatás és méricskélés nélkül bízzuk magunkat mennyei Atyánk gondviselő szeretetére, soha szem elől nem tévesztve az egyetlen szükségeset. Szenteld meg imádságunkat, jó törekvéseinket és igyekezetünket, járd át Szentlelkeddel értelmünket, érzelmeinket, tudatos és tudattalan világunkat, hogy egész életünk istentiszteletté váljék az Atya dicsőségére és testvéreink javára.